[caption id="attachment_36556" align="alignright" width="199" caption="Fotó: Telegdy István"][/caption]

A Pulóvergyűjtő a keresztmetszet iskolapéldája. Olyasfajta narratívát vezet, mely már jóval a függöny felgördülése előtt kezdetét veszi és nem zavartatja magát, amikor néhány tucat kíváncsi szempár elé kerül. Esze ágában sincs bemutatkozni, az előzményekről mesélni, vagy a jelent a múltra hivatkozva magyarázni. Csak zajlik, mint máskor, ahogyan tenné – és hihetjük, hogy teszi is – nélkülünk. Véget is csak a szemünk előtt játszódó cselekményidő ér, a történet nem zárul megoldással, nem kapunk megnyugvást, se feloldozást.

Valamilyen oknál fogva mégis vonzza a figyelmet az a megvastagított 70 perc az élet-diagrammon, jólesik elmerengeni rajta, akárcsak az őszi avarból kiemelt falevélen. Bár nem tárul fel a kezeink között az évszak a maga teljességében, ahogyan nem ismerjük meg a drámán keresztül a hasonló sorsokat fonó ok-okozati viszonyokat sem, mégis tökéletes az azonosulás a kiragadott mozaikdarabbal.

Az előadásnak otthont adó Fészek Művészklub eklektikus Kupolaterme a saját, meghitt lakásunkká válik, mely érzetet csak erősíti a térkezelés tradicionális formákkal szembeszegülő koncepciója. Kriszt László megbontja a színjátszás ősidejéből ismert, a cirkuszi játékokban még ma is dívó körporond-használat normáit, és feláldozza az akusztikai előnyöket a befogadói intimitás oltárán. Így válik a nézőtér számos eltérő nézőpont hordozójává, melyek mindegyike külön értelmezési perspektívát kínál.

Jól példázza ez a térhasználat az igazságszolgáltatás sokrétűségét és az ítéletalkotás szubjektivitását a férfi-nő kapcsolatokban, de segít elkerülni a kizárólagosság és a végletesség csapdáját is. Rose (Laborczy Szilvia) és Cliff (Lénárt László) alkalom szülte kapcsolatának az esetlegességhez képest szokatlanul mély rétegei több kérdést vetnek fel és több fájdalmat hordoznak, mint amit az illúziókba menekülés vagy a realitásba keseredettség magánya okozhat.

Ott feszül a két ember – és a két színész – egymás mellett elsuhanó tekintetében, minden kiüresedett, megfeneklett, vagy eleve tévúton indult párkapcsolat tükre, a társas magány jellemrajza, az elmagányosodott ember abszurd ragaszkodásban lelt vigasza. De ott lapul a végtelenül kicsinyes, és ennél fogva meztelenül emberi szeretetéhség is, mely a nyilvánvaló különbözőségek ellenére is megalkuvásra, megalázkodásra, vagy épp teljes önfeladásra késztet.

[caption id="attachment_36558" align="alignleft" width="300" caption="Fotó: Telegdy István"][/caption]

Korrajz, párkapcsolati kritika és pszichoanalízis egyszerre, melyben Laborczy Szilvia megrendítően szép és érzékeny, valamint Lénárt László megkapóan hiteles és markáns játéka végül olyan egyensúlyt teremt, amiben jólesik elringatózni néhanapján, függetlenül attól, hogy szív-szekrényünkből osztjuk, vagy épp abban gyűjtjük a szeretet pulóverbe bujtatott darabkáit.

További előadások és információk a Kazán István Kamaraszínház honlapján.