Hogy lesz egy szegedi szobrász tanulóból néptánc-pedagógus, majd koreográfus?

11 éves koromban nagyjából egyszerre kezdtem el foglalkozni a néptánccal és a képzőművészettel. Szegeden jártam a Szeged Táncegyüttesbe, emellett párhuzamosan egy rajzkörbe, ahol inspirált a közeg, hogy a Tömörkényi Gimnáziumba menjek tovább szobrász tagozatra. A középiskolai pályafutásom alatt is végigkísért a néptánc erős jelenléte, így nyilvánvalóvá vált, hogy az a meghatározóbb számomra. Olyannyira, hogy érettségi után már néptánc-pedagógusként a Szeged Táncegyüttesben dolgoztam, ahol akkor kifejezetten gyerekcsoportokkal foglalkoztam. Az együttessel sokat jártunk különböző fesztiválokra fellépni, többek között a fővárosba is. Így kerültem Budapestre, a Művész Együttesbe, ezzel kezdetét vette a profi karrierem.

A koreografálásoknál jól tudod kamatoztatni, hogy ilyen sokoldalú vagy?

Próbálom az egyes produkciókba belecsempészni azt a látásmódot, amit annak idején a szobrászképzésben elsajátítottam. Azt gondolom, a táncnak is köze van a képzőművészethez. Koreográfusként a teljes színpadképet látni kell, az előadások kapcsán a látványelemeket is meg kell komponálni. Mivel újra és újra egy meghatározó, vizuális élményt szeretnénk átadni a nézőknek, nagyon sokat beszélek a formán keresztül. Fontosnak tartom az összhatást, hiszen az előadó és a színpadi tér kölcsönhatásából alakul ki a mondanivaló.

Mikor határoztad el, hogy a produkciókban a néptánc és a kortárs tánc elemeit vegyíted?

Mindig is érdekelt a színház, az első pillanattól kezdve, ahogy elkezdtünk a Szeged Táncegyüttessel fesztiválokra járni. Leginkább azok az előadások és koreográfiák tetszettek, amelyekben valamit a néptánccal csináltak. Noha kifejezetten szerettem azokat az autentikus műveket is, amikor eltáncoltak például egy szatmárit, de mindig jobban érdekelt, amikor már ebből színházat csináltak. Magyarországon a rendszerváltás után sorra alakultak a kortárs együttesek, akiknek elkezdtem az előadásaikra járni, ott találtam meg egy olyan erőt, őszinte színházi megnyilvánulást, amit közel éreztem a néptánchoz. Hasonló dolgot kaptam a kortárs művészettől, mint amit a néptánctól kaptam fiatalon. Ezek a hatások inspiráltak arra, hogy én is hasonlóval próbálkozzam.

Milyen a kapcsolatod a zenével, csak eszköz a tánchoz önmagad kifejezésében vagy játszol is valamilyen hangszeren?

Zenei képzettségem nincsen, igazából jó hallásom sincs, a zenei inspiráció viszont nagyon fontos a darabokhoz. A népzene adott, persze azon belül is kell szelektálni, egy-egy darabhoz a zeneválogatás komoly előkészületeket igényel. Hosszas zenehallgatások, keresés, kutatás után találom meg mindig a dramaturgiához megfelelő muzsikát. Az autentikus daraboknál állandóan van egy zenei szerkesztő, ott zenét szerezni nem kell, mert megvan, ellenben összeállítani igen. A kortárs munkáknál, táncszínházi előadásokban gyakran dolgozom együtt zeneszerzőkkel, úgymint Szokolay Balázzsal, Bakai Márton hegedűssel. Tulajdonképpen velük együtt készül a darab, a dramaturgia alapján határozzuk meg a zenét. Azt szeretem, ha ők szabadon gondolkoznak, egy-egy kulcsmondatot beszélünk csak meg, és azon belül hagyom őket kibontakozni. Szeretek kellő szabadságot adni a zeneszerzőknek, tapasztalatom szerint akkor sokkal őszintébb anyagok születnek.

A női táncok megkoreografálásában kapsz némi segítséget?

A páros táncoknál a feleségem, Bonifert Katalin segít, a kortárs munkákba én szoktam kitalálni a női feladatokat is. Természetesen inspirálnak a lányok is, néha a próbákon a belőlük fakadó mozdulat fog meg, mely azután bekerül a produkcióba.

Táncolni szeretsz jobban vagy koreografálni?

Jelenleg másfél éve nem táncolok aktívan. Legutoljára a közönség a Duna Táncműhely Fosszíliák című darabjában láthatott. Épp most készülök újra színpadra állni egy szóló előadással. Nagyon hiányzott már a mozgás, a táncműhely vezetése sok háttérmunkát igényel. Tavasszal lesz egy bemutató a Csend szigetei címmel, ahol a feleségemmel együtt táncolok.  Korábban is volt már ilyen előadás, amit kettesben csináltunk, ez azonban egyedi lesz, ilyen még sosem volt. Csak ketten egy teljes este. Terveink szerint a Bethlen Színházban - mely idén lett befogadó színház - kerül megrendezésre a bemutató.

A Budakalászi Kortárs Tánctalálkozó fő célkitűzése az ifjúság megszólítása. Minek köszönhető ez?

Ez nem volt tudatos. Csináltunk év elején egy kamaszoknak szóló előadást a Duna Táncműhelyben. Így jött az ötlet, ha már van ez a darab, hívjunk meg több táncműhelyt ez alkalomból, legyen ez egy kifejezetten gyerekeknek, illetve az ifjúsági korosztálynak szóló fesztivál. Utólag rájöttem, hogy nem volt ez véletlen. Mostanában kezdtem el azzal foglalkozni, hogy a gyerekek minél több helyről kapjanak lehetőséget a műfaj megismerésére. Jól tudjuk, hogy Magyarországon az embereknek csak csekély százaléka jár színházba, sajnos táncszínházba pedig még annál is kevesebben. Ezért annak, aki benne van ebben a körben, kötelessége ezzel a problémával foglalkozni, izgalmas dolgokat bemutatva, a jövő színházi közönségét kinevelni, inspirálni, hogyha majd felnőttek lesznek, szívesen járjanak színházba, ha szerencsénk lesz, leginkább táncszínházba.

Hogyan látod a tánc helyzetét itthon?

Azt tapasztalom, kicsit a perifériára került a tánc az előadó művészeteken belül. Az utánpótlásban azonban jó úton járunk. Hivatalos társulatként külön nem foglalkozunk ugyan vele, viszont a felvételek alkalmával azt látom, hogy egyre több helyről érkeznek a fiatalok. A Balett Intézet és az amatőr társulatok mellett számos művészeti szakközépiskolában zajlik már táncképzés, köztük Nyíregyházán, Fóton és Békéscsabán is. Társulatunk táncosainak csaknem a fele Nyíregyházán végzett. Hála Istennek még sok olyan fiatal fanatikus tehetség van, aki profi táncos akar lenni.