Edith Piaf hihetetlenül gazdag, sok tekintetben tragikus, mégis felemelő életútjának hiteles történetét tekinthettük meg a Belvárosi Színházban vasárnap este. Vári Éva először 2002 szeptemberében mutatta be önálló Edith Piaf estjét a Kamaraszínházban, amit az eltelt tíz év alatt több mint ötszázszor láthatott már a közönség, az előadás mondanivalója azonban mit sem változott az évek során.

„Nem, nem és nem, nem, nem bánok semmit sem” – hangzik fel a híres sanzon, és kezdetét veszi az utazás a párizsi őszbe Edith Piaf oldalán. Megismerjük a híres énekesnő gyermekkorát, hogyan fedezték fel, hogyan jutott az utcáról a kabarék, majd a hangversenytermek színpadára. Miközben Vári Éva halad előre a történetben, sorra felcsendülnek a Piaf életét meghatározó slágerek, mint az Idegen, a My Lord vagy épp a Könyörgés. Néha felkacagunk, de legtöbbször a könnyeket próbáljuk kipislogni a szemünkből Vári Éva megkapóan hiteles játékát látva. Az idős énekesnő, aki halála előtt még elmeséli történetét, hogy végre az emberek megismerjék az igazi Piafot, olyan őszinteséggel jelenik meg a szemünk előtt, hogy gyakran elfeledkezünk a többi nézőről, sőt magáról a színházteremről is.

Vári Éva remek játéka mellett ki kell emelni Gyenes Bélát és zenekarát, valamint Axmann Péter zongoristát is, akik tökéletes kísérői voltak a színésznőnek. Olyannyira magával ragadta az embert a történet és a dalok sorozata, hogy a borzalmas díszlet szerencsére nem rontott sokat az előadáson. Míg a színpadot borító falevélszőnyeg még valamennyire passzolt az est hangulatához, addig az ókori oszlopok és a szobor jelenléte a színpadon már erősen megkérdőjelezhető volt, figyelembe véve, hogy semmilyen funkciót nem töltöttek be a produkció során. Maga a színpadkép sem indokolta a jelenlétüket, hiszen nem egy parkban, sokkal inkább egy kabaréban érezte magát a néző.

A magyarul felhangzó slágerek, Vári Éva darabos, Piafot tökéletesen idéző mozgása és rekedtes, mély hangja elvarázsolta a közönséget, miközben valószínűleg sokakban felrémlett Marion Cotillard alakítása az Oscar-díjas Piaf című filmből. Bár a történetben vannak apróbb eltérések, a két színésznő pedig nem hasonlít egymásra, mégis újra és újra magunk előtt láttuk a filmbéli képsorokat.

Az előadás végén ismét felhangzott a Nem bánok semmit sem, majd ráadás dalként a My Lord, amit a közönség álló tapssal jutalmazott. A kijárat felé haladva sokan törölgették a szemüket, és az én szívembe is egy kis fanyarkás, őszi szomorúság lopózott. Ahogy a Kiskörúton sétáltam Ady szavai jutottak az eszembe: „Párisból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán nyögő lombok alatt.”