Egy vallomással kell kezdenem: ez az első Dexter-könyv, amit olvastam, így lehet, hogy lesznek olyan dolgok a cikkben, amik azok számára, akik eddig követték a Miami rendőrség labormunkatársának éjszakai vérengzéseiről szóló történeteit, nem jelentenek újdonságot.

Az első, ami lenyűgözött Jeff Lindsay könyvében, hogy végre nem egy átlagos, „igazából mindegy, hogyan írom meg, úgyis az izgalom számít” stílusban íródott műről van szó, hanem a szerző adott arra, hogy kifinomultan fogalmazzon, részletes, nagyívű leíró képeket használjon, játsszon a szöveg stílusával, hogy ezzel is érzékeltesse a karakterben végbemenő változásokat az olvasóval.

Dexter Morgan nem a hétköznapi értelemben vett sorozatgyilkos: nappal „normális” életet él, a Miami rendőrség laborjában dolgozik, éjjel azonban igazságosztóvá változik, gyilkosokra vadászik, és szabadítja meg tőlük a társadalmat. Tetteiről két testvérén kívül senki más nem tud, azaz egészen mostanáig nem tudott. Dextert ugyanis meglátják, amiből semmi jó nem származik...

De Dexternek nem csupán ez okoz nehéz pillanatokat mostanában, a családi életében sincs minden rendben. Így amellett, hogy helytáll a munkahelyén, megpróbálja rendbe hozni a hibát, amit éjszaka elkövetett, még családapaként is illene brillíroznia.

Az Entertianment Weekly szerint Mr. Morgan „az első sorozatgyilkos a világon, akinek sikerül pofátlanul megszerettetnie magát velünk.” Ezzel a mondattal nem teljesen értek egyet, bártan kimondhatom: nem szerettem meg Dextert. Érdekesnek találom a karakterét, izgalmas, a megszokottól eltérő a történet, de a pasi mégsem tudott a szívemhez közel kerülni. De úgy vélem ez nem biztos, hogy probléma, ha Jeff Lindsay mindenképpen szerethető főszereplőt akart volna létrehozni, akkor herceget teremt a fehér lovon, aki mindenkit megment a biztos haláltól, esetleg egy jóképű kopót kreál, de ő mégsem ezt tette. Szerintem teljes mértékig elérte, amit akart: a sztorik felcsigázzák az olvasókat, a hőse pedig megosztja őket.

Lindsay egyébként ugyanolyan mestere munkájának, mint az általa megteremtett hős: míg Dexter az ölésben, és az eltakarításban végtelenül profi, addig az író abban, hogy a tempó felpörgetése nélkül fokozza a feszültséget. A krimik legtöbbjére ugyanis az a jellemző, hogy pattogó, pörgős, inkább sok párbeszéddel, rövid mondatokkal megírt alkotások. A Dupla Dexter azonban egy a maga nemében lassú folyású, itt-ott kicsit komótosnak mondható, hosszabb leíró részekkel átszőtt alkotás, amely az átlagosnál több bepillantást enged a karakter magánéletébe, mégis eléri azt, hogy pattanásig feszült idegekkel, a körmünket rágva olvassuk.

És várjuk a következő kötetet...