A kertváros, a benne tökéletesen zárt ajtók mögött zajló életeivel legalább olyan rémisztő és hidegrázós tud lenni, mint egy kihalt sikátor. Persze itt nem a sötétből előugró rablók vagy gyilkosok, inkább a tökéletesség felszíne mögött alattomban megbújó, középszerű őrület az, ami rettegéssel tölt el. Az Egy megcsúszott lélek vallomásai is egy ilyen, kívülről nézve teljesen átlagos és normális környék lakói közé viszi el az olvasót, de igazából egy másik bolygóra is kalauzolhatott volna.

Főhősünk, Jack Isidore (a címbéli "megcsúszott lélek") nem igazán tud magával mit kezdeni. Vagyis, a saját normáinak felelően tud, van munkája, van hol laknia és a számos, ám semmire sem jó hobbijának is szabadon hódolhat. Senki nem gátolja a kőgyűjteménye terebélyesítésében és a régi újságokból kivagdosott "tudományos tényeket" is nyugodtan felragasztgathatja a falra. Nincsenek nagy igényei, a harmincas évei közepén jár, de az élete még mindig nem tart sehová, ám ő nem is bánja. Nővére viszont annál nagyobb lábon él, pénzes férjével és két kislányukkal egy kacsalábon forgó farmon élnek, a közösség megbecsült tagjaiként. A boldogság attól még náluk sem gyakori vendég, az ötvenes évek Amerikájában egy irányításmániás, háziasszony-szerepét vállalni nem akaró nő és egy papucs-szerepe miatti forrongó indulatait leplező férfi párosa minden, csak nem egészséges. Hát még, ha egymás gyenge pontjait pontosan ismerve szisztematikusan gyilkolják is egymást. Miután Jack a maga gyermeki idiotizmusával hozzájuk költözik, a sógora félig-meddig önkéntes szenvedései pedig szívrohamban csúcsosodnak ki minden a feje tetejére áll. A végtelenül önző nő viszonya és a lábadozó férfi gyilkos szándéka mellett Jack újsütetű ufófigyelő csoportja talán a legkevésbé elmebajos vállalkozás mind közül. De egy városban, ahol mindenki tud mindent, mindenki ismer mindenkit és semmi sem fontosabb, mint hogy a szomszéd nehogy rosszat gondoljon rólunk, a balhét természetesen a legkevésbé "normális" viszi el. De hogy ez melyikükre igaz, azt már olvasóként is nehéz eldönteni - és mintha maguknak a karaktereknek sem menne.

Lebilincselő olvasmány a könyv, egyszerre nyomasztó és rémisztő a kép, amit felfest, mégis rengeteg emberséggel és fanyar humorral meghintve teszi elénk. Hosszan és szinte semmit sem ígérően bontakozik ki a szemünk előtt a cselekmény, hogy aztán az arcunkba robbanjon mind a tragédiák sora, mind az, hogy mennyire hétköznapiként tudjuk megélni őket és túltenni magunkat rajtuk, mintha mi sem történt volna. És nem csak a karakterek, mi is, az olvasók. A világnak nem lesz vége csak azért, mert a mi életünk kisodródik a medréből vagy esetleg egyáltalán nem is volt soha értelme - még ha úgy érezzük, így is kellene lennie. Valahogy mindig azt reméljük, hogy az univerzum majd jól fejbekólint, ha rossz irányba tartunk és megállítja a Föld forgását, ha összeomlik bennünk valami. De nem így van. Jelentéktelen kis porszemként törekedhetünk a lehető legjobbra az életben, már ha képesek vagyunk valamilyen értelmet vagy célt találni neki. De még így sem garantált, hogy megússzuk ép ésszel.