[caption id="attachment_31800" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Csatári Gergely"][/caption]

Csak egy pillanatra engedtessék meg nekem, hogy az objektív beszámoló mögül kibújva megkérdezhessem: Brandon Flowers mikor lett ennyire gyönyörű? És nem csak a fizikai szépségre gondolok, de arra, hogy végig mosolyogva és olyan elemi pozitív energiákat sugározva vitte végig a koncertet, amire a legutóbbi fellépésük után a legkevésbé sem számítottam volna. Aki ott volt a múltkori Szigetes The Killers-koncerten az tudja, miről beszélek. Az akkori, bajszos és búskomornak tűnő frontember és a tegnap húszéves kölyökként boldogan rohangáló énekes mintha nem is egy ember lett volna. Akármi történt is, köszönet érte, azt hiszem a közönség még Flowersnél is jobban élvezte a fellépést, már ha ez egyáltalán lehetséges.

Mert a Nagyszínpad fesztiválzáró koncertjén igazán semmi okunk nem lehetett a panaszra. A The Killers csodásan szól élőben, a repertoárjukból nem hiányzott egyetlen jól ismert és közönségkedvenc dal sem, a látvány pedig kifejezetten lenyűgözőre sikerült. A banda mögötti, hegyeket és csillagos égboltot ábrázoló kép helyén először különféle vizualizációk, majd az adott szám klipje vagy éppen a két oldalsó kivetítőn látható élő kép jelent meg, ez utóbbi néha sokszorosítva vagy éppen belassítva. A Skrillex-korszak elhagyhatatlan kelléke, a zöld, majd piros lézerfény is feltűnt természetesen, de szerencsére nem vitték túlzásba, és csak az elektronikusabb hangzású daloknál alkalmazták, ahová tényleg illett is. A színpadon egyszer-kétszer elsülő kisebb tűzijátékokat az első levonulás előtt csillogó konfettiesővel toldották meg, majd a négy számos ráadás végén jött az igazi finálé: a keverőpult tornyából tűzijáték, mellőle pedig ezüstszalag- és csillagkonfetti-eső hullott az ámult tömegre, miközben a When You Were Young dallamára búcsúzott a zenekar.

[caption id="attachment_31801" align="alignleft" width="300" caption="Fotó: Szigetváry Zsolt - MTI"][/caption]

A The Killers pontosan az a típusú zenekar, akivel bombabiztosan meg lehet tölteni egy Sziget-méretű fesztivál Nagyszínpadának küzdőterét. Mert rockot játszanak, de alternatív, nem túl kemény változatot és mert a dalaik, a szövegeik éppen csak annyira mélyek, hogy akinek nem kenyere a zenei lélekboncolgatás az se futamodjon meg tőlük - akinek pedig igen, az is szerethesse. A tegnapi teltháznál mi sem bizonyítja ezt jobban. A már fent említett látványelemeken kívül nem is volt itt szükség többre, még az is megbocsátható volt, hogy a zenekart gyakorlatilag alig lehetett látni. Nem egyszer fordult elő, hogy a háttér fénye teljesen sötétbe burkolta a zenészeket, Flowers pedig a világítók rémálma lehet az örökös fel-alá járkálásával, mire egyáltalán megtalálná a reflektor ő már a színpad túloldalán van. Az egyetlen igazi negatívum az az egyes dalok közötti feltűnően hosszú szünet, ami persze nem jelent többet néhány másodpercnél, de a megszokotthoz képest furcsa, és az felépített hangulatot is mindig visszarántotta kicsit főleg, hogy ezekre az "átállásokra" a fények is  teljesen kialudtak. Ám ez nem gátolta meg a közönséget abban, hogy szinte leüvöltsék az egyébként remekül énekelő frontembert a színpadról és a kivetítőn villantó lány bátorsága is töretlennek tűnt. Azt hiszem minden The Killers-rajongó elégedetten és csillagokkal a hajában távozhatott tegnap éjjel a Szigetről.

De még mielőtt végleg búcsút mondanánk a fesztiválnak nem mehetünk el szó nélkül az utolsó nap egyik, a The Killersnél kevésbé ismert, ám legalább annyira remekelő formáció, a Lamb fellépése mellett. Az elektronikus zenét érzelmes női vokállal vegyítő brit duó trióvá fejlődve jelent meg az A38-as színpadon. Andy Barlow lendületes keverőpult-akciója és Lou Rhodes éteri éneke mellett Jon Thorne megmutatta, hogy milyen menőn lehet egy elektromos nagybőgővel ugrálni. A kezdeti technikai nehézségek után (hosszú percekig figyelhettük például, ahogy a színpad tetején lévő reflektorok elé feszített, a helyükről elcsúszott színes fóliákat hogyan próbálják kézzel a visszaigazítani, de a hangosítással sem volt minden rendben) elhanyagolható késéssel színpadra állt a Lamb. A két, hihetetlenül hiperaktív, ugráló, közönséget buzdító férfi mellé szürke kapucniban bevonuló énekesnő különös, mesebeli látványt nyújtott. Aztán, mikor az alatta megbújó, ezüstös kendőruha is feltűnt Rhodes igazi díva, majd, gitárral és dobverővel a kezében vérbeli zenész benyomását keltette, izgalmas és érdekes jelenség volt a színpadon. Főleg a társai már említett, felfokozott állapota mellett, akikről sütött, hogy mennyire élvezik, amit csinálnak, és ez a boldogság gyorsan átragadt az amúgy is jó hangulatú közönségre.

Hiába számít viszonylag rétegzenének a Lamb, az A38-as sátrát megtöltötte a dallamaikra átszellemülten ingadozó és együtt éneklő rajongók hada. És erre a fokozott érdeklődésre nem lehetett magyarázat az sem, hogy a Szigeten már kilenc éve nem jártak: a hazai közönség éppen tavaly találkozhatott velük az A38-on, a mostani közönséget pedig egyáltalán nem csak a külföldi fesztiválozók tették ki. Ők is, a jól bevált recept szerint, eljátszották minden ismert számukat, a Moulin Rouge-ban hallható Gorecki-től a Gabriel-ig, de nem hagyták ki a csak a keményvonalas rajongók által ismert dalokat sem. A technika ördöge viszont nem csak az elején játszott velük, az első néhány dal alatt Rhodes mikrofonja nem szólt eléggé, így még az általánosnál is jobban elnyomta a hangját a dübörgő basszus és a hangmérnöküknek is többször fel kellett szaladnia a színpadra. (Igaz, ez utóbbira azért is volt szükség, mert Barlow a fellépésbe feledkezve nem egyszer magára hagyta a keverőpultot azért, hogy a színpad szélén egyensúlyozva fürödjön a közönség szeretetében - persze biztosan beprogramozta, de a technikus azért mégiscsak ránézett.) De semmi nem szegte sem az együttes, sem a közönség kedvét, a kezdeti botladozásokat pedig egy rendhagyó visszatapssal egyenlítették ki: egy óra után Barlow bejelentette, hogy eljött az az idő, amikor lemennének a színpadról, nekünk meg tapsolnunk kellene, hogy visszajöjjenek. De ezt a részt most kihagyjuk, helyette tíz másodperc intenzív tapsot kért, hogy úgy tehessünk, mintha lementek majd visszajöttek volna a ráadásra. Mondanom sem kell, hogy megkapta a tapsot, olyat, hogy belezengett az egész sátor. Ők pedig még három számot adtak érte cserébe, mielőtt egyformán hatalmas mosollyal az arcunkon ők a backstage-be, mi pedig a következő koncert helyszínére távoztunk.

A huszadik Sziget is elbúcsúzott tehát, érződött ugyan rajta a kor, de legfeljebb csak bölcsebb és kicsit kiszámíthatóbb lett, vénebb nem. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem tudom, amíg a fent említett koncertekhez, vagy az ugyancsak utolsó napos Mando Diao-tomboláshoz és Paolo Nutitini napsugaras matinékoncertjéhez hasonló fellépésekkel szolgál, addig szerintem nincs vele komolyabb gond. Most már nincs más dolgunk, mint kíváncsian várni a jövő augusztust.