A cselekmény fonalát nyolc évvel az előző film után vesszük fel. Az akkor őrült Kétarccá változó Harvey Dentet hősként ünneplik. Az ő emlékére emelt szigorú törvények békés hellyé változtatták Gothamet, pontosan ahogy Batman remélte. Ő azóta sem álruhájában, sem anélkül nem mutatkozott, Bruce Wayne (Christian Bale) milliárdos remeteként, keserűen tengeti napjait. De amikor egy ügyes ékszertolvajnő (Anne Hathaway) nyomán kiderül, hogy a nyugodt felszín alatt minden eddiginél nagyobb erővel forrong a gonosz, újra lekerül a fogasról a denevérköpeny. A rettegett, misztikus homályba burkolózó Bane (Tom Hardy) által alattomban épített zsoldoshadsereg olyan támadást mér a gyanútlan városra, amivel szemben az emberek csak Batmanre számíthatnak. Igen ám, de a város már nem hősként, hanem bűnözőként tekint a sötét lovagra, és már ő maga sem biztos benne, miért is lenne érdemes folytatnia. Ahogy Bane pusztító hadjárata betetőződik egyértelművé válik, hogy innen csak két út van: vagy a dicsőség, vagy a kárhozat vár nemcsak Batmanre, de minden szereplőre. Amiért mindenkinek meg kell vívnia a saját harcát.

Christopher Nolan biztosra ment, a majd’ háromórás játékidővel bombabiztosan lezárta a trilógiáját, nem hagyott elvarratlan szálakat, sem folytatásra ingerlő kiskapukat. Végig ez a „mindent bele”-attitűd érződik, hol jobb, hol rosszabb értelemben. Egyrészt olyan húrokat pendít meg, szereplőket emel be, amik értelmezéséhez elengedhetetlen az előző két rész pontos ismerete, másrészt kissé hosszúra és nyögvenyelősre nyúlik a felvezetés, mintha az újonnan bekapcsolódóknak akarna vele kedvezni. A cselekmény szálai olyan szerteágazóak, hogy néha már-már nehezünkre esik a követésük, viszont mégis több apró, de annál idegesítőbb logikai bukfenc maradt a szövevényes mesében. Biztonsági játékot nézünk, amiben – a balesetek elkerülése végett – kicsit kevés a robbanóanyag. Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem egy olyan zseniálisan, ösztönösen székhez szögező film folytatása lenne, mint A sötét lovag volt. Önmagában, vagy egy kevésbé jó második rész után ez a körültekintő, minden részletre figyelő óvatosság nem hatna erőlködésnek, de így igen.

Mert van itt minden, a történetben ott a gazdasági válság és minden társadalmi következménye, az egyre szélesebb gazdag-szegény közötti szakadékból táplálkozó paranoia, a rendőrséggel szembeni bizonytalanság, a Wall Street-i események, sőt, még a föld alatt rekedt chilei bányászok is megidéződnek. Olyan ügyesen olvasztja be a saját valóságunkat Gothambe, teszi valóssá, mégis képzeletbelivé a képregény-várost, hogy az olyan apróságok, mint a rossz időkezelés egyszerűen dühítőek. Mert egy krízishelyzetben, ostrom alatt álló városban, ahol bármikor bomba robbanhat szerintem egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az ellenállók kis csoportja csak hónapok után próbáljon lépni, és ekkor is csigalassúsággal dolgozza fel az információkat. Vagy Gotham legjobb rendőrei tényleg olyan dilettánsok, hogy ha megtudnak valami életbevágó tényt onnan egy hónapig képtelenek továbblépni, még csak elméleti szinten is?

Nem véletlenül fogalmazok ennyire rébuszokban, mert a történetről vétek lenne ennél többet kifecsegni, de maga a buta időugrálás ténye nagyon zavaró. Már ott elkezdődik, hogy egyszerűen nem érződik az eltelt nyolc év. Kimondják, de nem megfogható, nem hiteles. Így aztán az, hogy utána két vágás között egyszer két perc, másszor három hónap telik el már még kevésbé értelmezhető. Na meg az is többször felmerül, hogy az egyik pillanatban a világ egy távoli pontján feltűnő szereplő hogyan jutott hip-hop haza – és az, hogy ezen van időnk elgondolkozni is azt mutatja, hogy nem pörög eléggé a film. Félreértés ne essék, van itt akció szép számmal, de meg sem közelíti azt a feszültséget és erőt, amit ki lehetett volna hozni belőle. Az meg, hogy az összecsapások szinte kivétel nélkül nappal játszódnak hatalmasat levesz az élvezeti értékükből, de lehet, hogy ez csak szerintem van így.

Ám, még mielőtt úgy tűnne, hogy teljesen a földbe akarom döngölni a filmet leszögezném, hogy nem ez a célom. Mert A sötét lovag: Felemelkedés jó film, sőt kiváló befejezése Batman történetének, az utolsó pár percet például tanítani lehetne. Egyszerűen csak, az előzmények ismeretében tudom, hogy jobb is lehetett volna. Mert Bale továbbra is tökéletes Batman és Bruce Wayne egyben, Michael Caine, Morgan Freeman és Gary Oldman sem kevésbé remekel, mint azelőtt. Az új karakterek csodálatosan simulnak a sztoriba, élükön Anne Hathaway imádnivaló macskanőjével, akinek minden arcrándulása élmény, és ahogy magassarkú csizmában fejberúgja a pasikat, az nem csak a férfiakat szédíti meg. Joseph Gordon-Levitt rátermett rendőrként megmutatja, hogy az átlagembernek is esélye van a rendkívüliségre, Tom Hardynak pedig olyan tökéletesen tükröződik Bane karakterének minden gonoszsága és gúnya a maszkja felett épphogy kilógó szemében, hogy egy pillantásától megfagy a levegő. És Nolan sem vesztett semmit sem a rendezői, sem a forgatókönyírói képességeiből, olyan sztorit tesz le elénk, ahol a fordulatok nagyja tényleg kiszámíthatatlan a látvány pedig szemkápráztató. Az a jóleső borzongás, a tátott szájú ámulat mégis elmarad.

De talán egyetlen trilógiába nem fér bele két mestermű, mi pedig azt már az előző résszel megkaptuk. A Batmanhez fűződő viszonyunk akkor járt a tetőpontján és mégis ki várhatná el, hogy egy, a végéhez közeledő kapcsolat ugyanolyan tűzzel égjen, mint azelőtt? Ilyenkor nincs más dolgunk, mint kicsit szomorúan elengedni a másikat, és hálásnak lenni, hogy megadatott ez a közös idő és élmény. És remélhetőleg Batman ezzel filmmel tényleg távozik az életünkből, mert ami ilyen jó volt, azt egy felmelegítés csak elrontaná. A denevérember még utoljára szárnyra kap, aztán kirepül a moziból, be a filmtörténelemben megérdemelt helyére. Mi pedig örüljünk neki, hogy végignézhettük a röptét.