A pofon története egy kerti partin indul. Hector, a negyvenes, jómódú apa megvendégeli népes családját, barátaikat, szinte mindenkit, akit ismernek. Hatalmas a felfordulás, az idegeskedés, a zsivaj, ahogy ez az ilyen alkalmakkor lenni szokott. A forgatag közepén játszó gyerekek egyikét viszont egyszer csak felpofozza Hector unokatestvére. Igaz, a férfi a saját gyerekét védte, de a pofon hirtelen véget vet a jókedvű mulatságnak. Az eddig békésen egymás mellett élő, barátkozó, ám sok mindenben máshogy gondolkozó felnőttek olyannyira másképpen értékelik a tettet, hogy az alapjaiban rázza meg a kis közösséget. Az ügyből végül per lesz, ami barátságokat és házasságokat ingat meg, másoknak a világba és az emberekbe vetett hitét kérdőjelezi meg, két kamasznak pedig hatalmas lökést ad a felnőtté válás felé.

Ha a kötet kézbevételekor az olvasó nem pörgeti át a lapokat, valószínűleg ugyanúgy jár, mint én: az első, Hector szemszögéből elmondott fejezet végén döbben csak rá, hogy nem hagyományos szerkezetű könyvvel van dolga. A történetet ugyanis több, az említett kerti partin részt vevő szereplőn keresztül meséli az író, nincs hagyományos értelemben vett hőse a sztorinak. Az időben egyenes vonalon haladunk előre, de mindig csak az adott karakter szempontjából látjuk és tapasztaljuk meg az eseményeket. Ezzel amellett, hogy beleshetünk a karakterek egymás elől is titkolt magánéletébe, tökéletesen érzékelteti, hogy mennyire kiterjedt utóhatással bír az az emlékezetes pofon, és hogy mennyire máshogy látják egymást és önmagukat az emberek. A gyerekét majomszeretettel óvó anya az egyik fejezetben tudatlan, a fiát elkényeztető liba, aki csak gyűlölni lehet, míg a következőben jó barátnő, aki pontosan tudja, hogy a saját rossz gyermekkora az oka annak, hogy túlzottan engedékeny szülő. Nehéz bárkinek is pártjára állni, akárcsak a valóságban. Ettől még biztos vagyok benne, hogy mindenki megtalálja a kedvencét, akivel azonosulni vagy legalábbis egyetérteni tud – de éppen ugyanígy a legkevésbé szimpatikus karakternek is lesz olyan gondolata, véleménye, aminek igazat ad. És ilyenkor döbbenünk csak rá igazán, hogy az önmagunk mások helyébe képzelése mennyire hasznos képesség, hiszen egész életek múlhatnak rajta, ha nem gyakoroljuk.

Ennek ellenére nem tökéletes könyv A pofon. A történet tényleg érdekfeszítő, a szereplők izgalmasak, a nyelvezet gördülékeny és életszerű, mégis a több szemszögből való leírás, amellett, hogy az egyik legnagyobb erénye, itt-ott a legnagyobb gyengesége is. Mert egyrészt zseniális teljesítmény, hogy egyetlen író nyolc szereplő bőrébe bújva mesél, de mégiscsak egy ember formálja a szavakat, adja a karakterek fejébe a gondolatokat, és ez néhol érződik. A történetvezetés és az események végig hitelesek, a különböző korú, nemű, nemzetiségű, szexualitású, vallású, politikai és világnézeti beállítottságú emberek mind életszerűek. Éppen ezért feltűnő, hogy gyakran nagyon hasonlóan gondolkoznak, ugyanazokat a szavakat vagy mondatszerkezeteket használják, mikor az életben nem valószínű, hogy egy középkorú állatorvosnő és egy tizenéves fiú ennyire egy hullámhosszon legyen. Vagy csak én sem tudom elég jól a másik helyébe képzelni magam?

Rengeteg kérdést vet fel, gondolatfolyamot indít el a regény. A leírtakban pezsgő szenvedély, düh, féltékenység, önhittség és a mögöttük, csendesebben égő szeretet és sunyin megbújó gyávaság nem hagyja hidegen az olvasót sem. Lehetetlen nem továbbgondolni, nem beleélni magunkat, hiszen mind ilyenek vagyunk: azt hisszük, ahogy mi gondoljuk, az a legjobb út. Amivel addig nincs is baj, ameddig nem feledjük, hogy attól még nem az az egyetlen járható ösvény az élet dzsungelében!