A Maroon 5 tíz évvel ezelőtt adta ki első lemezét, és a Songs About Jane világhírt hozott a banda tagjainak. Azóta számos sláger kötődik a nevükhöz, úgy mint a This Love, a Makes Me Wonder, vagy éppen a Moves Like Jagger. Útjukat számos díj és jelölés szegélyezte, ezek közül nem maradt ki a Grammy sem. Adam Levine és csapata kiváló hangi és zenei képességekkel vannak megáldva, így valószínűleg sok rajongójuk alig várta, hogy kezébe vehesse az Overexposed albumot. Így voltunk ezzel mi is.

Szó se róla, nem is csalódtunk nagyot. De ennek nagy ára van. Egyrészt meg kell bocsájtanunk a fiúknak, hogy alapvetően rockbandaként ismertük meg őket, és erről egyre inkább elszakadnak, leginkább a populáris zene irányába. Ennek nem is kéne feltétlenül visszalépést jelentenie, de amikor a gitárok helyett a különböző hangeffektek veszik át a dominanciát, az egy kicsit fáj. Egyszerűen azért, mert egysíkúvá teszi a dalokat. Ráadásul Adam Levine hangjából is sokat elvesz, ami sajnos még egy fekete pontot ér így. Amikor meghallgattuk az Overexposed  első kislemezét, a Payphone-t, már rossz előérzetünk volt, de az album többi dala se sikerült sokkal jobbra. Ha mégis a pozitív dalokat keressük, érdemes meghallgatni a Sad, a Beautiful Goodbye, vagy a Kiss dalokat. Ezekben úgy áll össze Levine hangja társai zenei munkájával, ahogy azt a Maroon 5-tól eddig megszoktuk. Az album borítója is mókásra sikeredett, elsőre egy átlagos munka utáni utazás a 4-6-os villamoson életérzésünk volt tőle, illetve a 90-es évek alternatív plakátvilága jutott róla eszünkbe.

Ezek után kinek ajánljuk az Overexposed lemezt? Azoknak, akik nem sokat tudtak az együttes zenei előéletéről, mert így kapnak egy nem rossz albumot, ami alapján kedvet kapnak a korábbi dalok megismeréséhez is, és a Maroon 5 rajongóinak azért, hogy lássák mennyivel jobb lesz a következő lemez ehhez a közepeshez képest. legalábbis mi ezt reméljük.