Mert a memória, az agy fejlesztése nem önsegítő könyvekből megtanulható hókuszpókusz, hanem kemény tréning eredménye, amelynek csupán a végeredményét látva hihetetlen, hogy erre átlagos emberek képesek lennének. Több ezer számot memorizálni néhány perc alatt, hosszú verseket szóról-szóra, központozással visszaadni vagy egy megkevert kártyapakli sorrendjét fejbe vésni 1 perc 40 másodperc alatt – mind lehetetlenségnek tűnik. Pedig egyáltalán nem az, erre éppen Foer az élő példa: a fiatal újságíró, miután egy cikk kapcsán megismerkedett a memóriabajnokságok furcsa világával és a különc bajnokokkal, elhatározta: ő is megpróbálja a dolgot. Az Einsteinnel a Holdra az egyéves felkészülése során végzett, meglehetősen kiterjedt kutatásának eredménye, egy rettentő sok információt tartalmazó, érezhetően szenvedélyből és tudásvágyból írt igazán szórakoztató napló. Foer egyszerű érdeklődőből fokozatosan a memorizálás világának lelkes csodálójává válik, majd fellobban benne a bizonyítási vágy, ahonnan már egyenes út vezet a következő Amerikai Memóriabajnokság indulói közé.

Körülbelül ugyanezt az utat járja be az olvasó a könyv során. Először csak egy figyelemreméltó különlegességnek tűnik a dolog, nem többnek, mint egy, a tévében véletlenül elkapott ismeretterjesztő film. Szívesen olvassuk, mert érdekes és jól is van megírva, de nem igazán hiányozna, ha valamiért nem lapozhatnánk tovább benne. De alig jutunk a második fejezethez, beszippant a világa. Foer kutatása olyan összefüggéseket mutat meg, olyan történelmi és tudományos tényeket tár fel, amelyek nem újítóak, viszont ebben a kontextusban aligha gondoltunk rájuk. Na meg ott vannak a remek anekdoták a világ legjobb memóriájú, de szociálisan életképtelen emberéről, a savantok megdöbbentő képességeiről, szemfényvesztő csalókról vagy éppen a mnemonika legnagyobb embereként számon tartott, önbálványozó világférfijáról. Annyira magával ragadó mind a téma, mind a stílus, hogy kétlem, hogy van olyan olvasó, aki ne úgy tenné le a könyvet, hogy ő is ki akarja próbálni a dolgot. Csábító a lehetőség, hogy emlékezetünk viszonylag gyorsan és önerőből fejleszthető, a kihívás, hogy legyőzzük önmagunk korlátait pedig nagyon izgalmas. De Foer könyve nem ad biztos módszert, nem állítja, hogy az elolvasása után hipp-hopp memóriabajnokokká válhatunk. Csupán megmutatja, ő milyen módszerekkel lett azzá, a küzdelmes és gyakran zavaros gyakorlás folyamatát sem eltitkolva. De kulcsot nem tud adni a „végtelen memória csarnokához”, mert az mindenkinek más és más. Aztán, akit megfogott a dolog, elkezdheti építgetni a saját memóriapalotáit, kifejleszteni a saját képeit és elindulni a saját memóriája kiterjesztése felé.

Az Einsteinnel a Holdra végig fenntartja a figyelmet és ráébreszt, mennyire többre képes az emberi agy, mint azt általában hisszük. Azt gondoljuk, valaki vagy zseninek születik, vagy nem, és ha mi a második csoportba tartozunk, az ellen semmit sem tehetünk. Nos, lehet, hogy a földre esett fogpiszkálókat nem fogjuk egy pillantással megszámolni, mint ahogy Dustin Hoffman tette az Esőemberben, bár talán ez nem is baj. De ha csak azt érjük el az egésszel, hogy úgy érezhetjük, jobban ismerjük és használjuk a saját agyunkat, illetve vissza tudunk emlékezni arra, hová is tettük a kocsikulcsot, az már elég kell, hogy legyen. Mert nem születtünk mind zseninek, de a rendkívüliség lehetősége tényleg mindannyiunkban benne van.