Miben rejlik a saját módszerének lényege?

Nem gondolom, hogy van egy speciális Bucay-módszer. Régóta foglalkozom terápiával. Sok olyan gondolatot is hozzátettem, amelyről azt gondolom, hogy segítenek az embereknek. A gestalt irányzat híveként fontosnak tartom a nyilvánvalónak a privilegizálását, a jelenre való koncentrálást, az érzelmekkel való kapcsolatfelvételt. ...és, hogy nem szabad gondolkodni azon, miért történnek úgy a dolgok ahogy. Nálam minden pácienshez egy személyes hangvétel társul, és ez az alapja az egész módszernek. A gyakorlatban a betegeimneknek vagy egy drámai játékot játszom el vagy éppenséggel egy történetet mesélek el. Mert a lényege annak, amit én csinálok, hogy mindazt a szolgálatába állítsam a pácienseimnek, amit én tudok.

Kiktől tanult? Kik voltak a legnagyobb példaképek?

Freudot nagyra értékelem, de mindenki mást is, aki utána változásokat hozott. Jung, aki azokat a hibákat korrigálta, amiket Freud elkövetett. Adler és Ferenczi munkássága is lenyűgöz, és természetesen Fritz Perlsé, aki a Gestalt-terápiát megteremtette. De amikor azt kérdezik tőlem, hogy kire tekintek példaképként, akkor Kalkuttai Teréz Anya képe az első, ami beugrik. Nem Freudé, nem Fritz Perlsé, hanem Teréz Anyáé.

Aktívan nem praktizál mostanában. Hiányzik a kórház?

Igen, azt gondolom, hogy az volt a leghasznosabb és a legjobb dolog, amit az életem során csináltam. Azt gondolom, hogy egyszer talán majd, ha már nem utazom, és talán már nem is írok, akkor, visszatérek a praktizáláshoz.

Nem hálátlanok sokszor a páciensek? Megtérül minden esetben a beléjük fektetett energia? Van, akivel tartja a kapcsolatot a kezelések után is?

Mindig hálásak. Az olyanok terápiás módszere, mint az enyém, nem távolságra épülő. Egy gestaltista számára a kapcsolat nagyon fontos. Egy pszichoanalitikussal szemben egy gestaltista mondhatja azt a pácienseinek, hogy szeretlek, örülök, hogy látlak, megdicsérlek azért, amit tettél, ügyes vagy, vagy azt, hogy büszke vagyok rád. Egy gestaltista meg is ölelheti a páciensét, vagy épp ki is dobhatja az ülésről, ha arról van szó. Mindez része ennek. Természetesen, hogyha egy kapcsolat megerősödik, akkor nyilvánvalóan nem ér véget a terápiával. Tegnap megnyitottam a postafiókomat az interneten, kaptam egy e-mailt egy 20 évvel ezelőtti páciensemtől, aki most Bulgáriában él. Ezt írta: „Hallottam, hogy voltál nálunk. De már sajnos elmentél, mire tudomást szereztem róla. Nagyon szeretlek téged. És tudom, hogy jól ment itt. És nagyon örülök neki, hogy találkozhattam veled.”

Magánemberként könnyen teremt kapcsolatot?

Nem. Nem könnyen. Azt gondolom, hogy a barátságok azok megépülnek. És hogy sosem egyszerű. Mindig próbálok önmagam maradni. És ez valakinek tetszik, és valakinek nem. Nem biztos sosem, hogy egy bizonyos kapcsolatból barátság lesz. Nincs is túl sok barátom. De sok ember van világszerte, akiket szeretek, és akik szintén szeretnek engem.

Mi a véleménye a közösségi médiáról? Maga válaszolja meg az olvasók/rajongók kérdéseit a Facebookon?

Nemcsakhogy nem én válaszolom meg, nem is adtam erre engedélyt. Nincs is Facebook-oldalam, és nem is szeretnék. Semmilyen közösségi portálon nem vagyok fent. Nem azért mert ez nem fontos, vagy nem éri meg, mert hiszen már akkor volt internetes oldalam, amikor sokaknak nem. És volt egy fórum is a Nyitott szemmel szeretni könyvhöz kapcsolódóan, ahol rengeteg párbeszéd született. De amikor már elég rossz attitűd alakult ki az oldalon, amikor már mindenki bármit mondhatott a másikra, és amikor már sokan arra vetemedtek, hogy az én nevemben nyilatkozzanak, akkor arra jöttem rá, hogy aki egy kicsit is ismert, annak nem biztos, hogy jó, ha van egy ilyen oldala. Nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki az én nevemben tanácsokat osztogasson. Éppen ezért ismétlem mindig, hogy én nem vagyok jelen a közösségi portálokon és aki azt mondja, hogy én vagyok, az hazudik.

Dolgozik új könyvön mostanában?

Most nem, tavaly fejeztem be az utolsót. Most az életemnek egy nagyon fontos fejezetét írom. Ez az unokámnak a születése. Nincs időm semmi másra.

Szívesen kacsingatna nem pszichológiai témájú könyvek felé is? Szabad idejében miket olvas? Csak szakmait vagy klasszikusokat is?

Sok évvel ezelőtt vágyaim között szerepelt, hogy írok egy regényt. Nagyon szeretem a bűnügyi regényeket. Akkoriban eszembe ötlött egy történet, ennek már 10 éve. Akkor gondoltam is rá, milyen jó lenne erről írni egy mesét. Mintahogy más meséket is írtam már korábban. Egy latin-amerikai diktátorról szól, aki úgy döntött, hogy választásokat ír ki. De amikor elkezdtem írni rájöttem, hogy ez egy nagyon hosszú történet lesz. A hosszú történetből pedig egy kisregény, végül egy nagyregény alakult. Három éven keresztül párhuzamosan más írnivalókkal ezen dolgoztam. 2005-ben a barátom és egyben ügynököm, Miguel rákérdezett erre a regényre, és mondtam neki, hogy eléggé előrehaladott állapotban van. Akkor ő azt mondta, hogy fejezzem be hamar, mert szeretné elolvasni. Be is fejeztem, úgy ahogy én azt gondoltam, és el is küldtem neki. Benevezte ezt a regényt egy versenyre. A versenyben anonimok voltak a jelentkezők. 'Nem kell aggódnod' – mondta Miguel - '...mert ha nyersz is, senki nem tudja, hogy te vagy, mert álnéven írtál.' És a regény nyert 2006-ban. A díj ugyanakkor a kiadást is jelentette. El Candidato a könyv címe. Ennek semmi köze a személyes élményekhez, de akik olvasták azok azt mondták, hogy nem is lehet elképzelni, hogy ezt nem egy pszichiáter írta, mert túlságosan sokszor fordulnak elő benne pszichológiai utalások. Még csak román nyelvre fordították le. De megígérem, hogy a következő fordítás, az a magyar lesz.

Melyik a kedvenc története?

Sok mesét szeretek. Az ember beleszeret egy történetbe aztán elfelejti őket, aztán egy másikat fedez fel. Mindig az adott pillanattól vagy a körülményektől függően vannak bizonyos történetek amiket jobban szeretek másokat kevésbé.

Mi inspirálja?Hogyan töltődik fel? Hogy zajlik egy napja? Sportol valamit vagy esetleg meditál?

Igazság szerint bármi. Nem vagyok az a fajta író, aki leül a számítógép elé, és várja az inspirációt az égből. Velem sajnos ez soha nem történik meg. Én egy dolgozó író vagyok. Először szükségem van arra, hogy legyen egy ötletem, aztán sokat kell rajta gondolkodnom, majd olvasnom is kell róla, azután azon kell gondolkodnom, hogy én mit gondolok róla. Végül írom le, foglalom szavakba, azután pedig korrigálom amiket leírtam, hogy a végső formáját elnyerhesse. Bármi megadhatja a kezdő lökést. De például sosem írok akkor, amikor rosszul érzem magam. Csak akkor írok, amikor kedvem van hozzá. Hogyha például megbíznak valamivel, de valami nyomaszt, akkor nem tudok írni. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy maga tényleg olyan, mint ahogyan ír? Én ilyenkor azt felelem, hogy igen, akkor vagyok ilyen, amikor írok. A másik Bucay, aki nem ír, az néha sötétebb és kevésbé fénylő, mint az aki ír. Mint mindenki más.

Az első, amikor felébredek, hogy próbálom eldönteni, hogy hol is vagyok, annyiszor ébredek különböző szállodai szobákban a nemzetközi felkérések miatt. A legfontosabb része egy napomnak a reggeli, ez rabolja el a legtöbb időt az életemből. Amikor a spanyolországi otthonomban vagyok, akkor mindig ugyanabban a bárban reggelizem, ugyanannál az asztalnál, és ugyanazt iszom. Kávét pirítóssal. Két és fél órás időszak ez egy napomban. És ez az az időintervallum, amit a legjobban értékelek. A délelőttöt megpróbálom kihasználni, hogy legyen időm olvasni, dolgokon gondolkodni. Egyedül élek Spanyolországban. Amikor otthon vagyok, én főzök saját magamra, és én is mosogatok el magam után. Van televízióm, de antennám nincs. Rengeteget olvasok, és zenét hallgatok. Az este nálam az operának az időszaka.

Vallásos?

Attól függ ki kérdezi. A nagyon vallásos emberek szempontjából én egy eretnek vagyok. Míg a barátaimnak egy misztikus vallásos. Hiszek abban, hogy van egy felsőbb erő. Hiszem, hogy valami átjárja az életünket. Ateistából lettem hívő. De azt beismerem, hogy a hitem és a vallásom eléggé sajátos, nem imádkozom, nem is járok semmilyen vallás templomába. De azt gondolom, hogy a főnök nem azért van ott, hogy a kéréseimet hallgassa, és nem azt figyeli, hogy éppen most jól vagy rosszul viselkedem-e, az Istenhez való viszonyom olyasmi mint egy apa és fia kapcsolat. Az az isten, akiben én hiszek nem üzletel, nem vár semmit tőlem cserébe az életemért, hanem hisz bennem.

Ha tehetné Tibetbe menne vagy az El Caminóra?

Nahát, mindkettő tervbe van véve. Mondjuk több esély van rá, hogy az El Caminót megjárjam. De sok út van az életben, amelyhez nincsen szükség zarándoklatra. Sok évvel ezelőtt, miközben azoknak a következményeit tapasztaltam, amelyek spirituális élményt adtak nekem, egy valóságos csoda történt velem Mexikóban. Felmentem egy hegy csúcsára, ahol van egy templom, amely arról híres, hogy energiát sugároz. Itt egy teljesen megfoghatatlan, ugyanakkor meghatározó élményben volt részem, egy olyan élményben, amilyenről olyanok szoktak mesélni, akik a Santiago de Compostella-i utat megteszik. És akkor egy olyan gondolatom támadt, amit még sosem éreztem máskor: arra gondoltam félelem nélkül, hogy milyen alkalmas pillanat lenne a halálra. Amikor lementem a hegyről, lemondtam a nyaralásomnak a további állomásait, helyette pedig különböző spirituális helyekre látogattam el. Elmentem Mexikóban a Chichenicához és a Teotihuacan-piramisokhoz, majd a chilei Húsvét-szigetekre, a Machu-Pichura, a Volson nevű helyre Argentinában, Dél-Brazíliában a San Ignasio-romokhoz, mert olyan dolgokat kerestem, ahol megtalálhatom újra azt a spirituális élményt. Amikor pedig Európába jöttem, elmentem a Stonehenge-hez és Santiago de Compostellába, majd onnan Olaszországba, ahol választás elé kerültem, hogy Indiába megyek vagy Izraelbe a Szentföldre. Izraelbe mentem, mert éreztem, hogy Jeruzsálemben történni fog velem valami. Ahol a szent templomban, megint megtörtént, amire vártam. Ott, ahol Jézust eltemették. Nem keresztény családból származom, de mindig is érdekelt Jézus figurája. Ahol a sírja van, az felfoghatatlan. Azon a helyen van egy kő, ez ugyanaz a kő, ami 2000 éve, valójában fa, a Biblia szerint rózsafa, egy szent kő, és mindent megáld, amit az ember ráhelyez. A templomok sötétek, nem lehet vakut használni, de nekem felkeltette az érdeklődésemet a kő, amely ha megfogod hideg, de ha megszagolod a kezed, miután megérintetted, rózsaillata van. Megkövesedett, de még mindig őrzi a rózsaillatot. Ez annyira megmozgatott érzelmileg, hogy kértem, fényképezzenek le előtte. A mobiltelefonomon nincsen vaku, és a kép csoda, de jól sikerült. Erre nincs magyarázat. Biztos voltam benne, hogy ez olyan dolog, amivel nekem foglalkoznom kell, és akkor megfogalmazódott bennem: a következő könyvem erről fog szólni. Csak egy feltételem volt az összes kiadóval szemben, hogy ez a fotó szerepeljen a könyvemben.

Mindent elért? Van még tennivalója?

Többet is tettem, mint kellett volna. Nagyon büszke vagyok: van egy pszichiáter fiam és egy kardiológus lányom, mindketten nagyon kiváló szakemberek. Azt hiszem most már rajtuk a sor. Számomra most az aratás pillanata jött el, nem a vetésé. Most élvezem annak a gyümölcsét, amit elvetettem.

Hogy tetszik Budapest? Járt már korábban hazánkban? Mit üzen a magyar olvasóinak?

7 éve már jártam itt, de nem ugyanaz voltam, mint aki ma vagyok; az az öröm, amit most érzek nem hasonlítható semmihez. Budapest ma sokkal jobban lenyűgöz mint anno. De a város nem változott, én változtam. Szinte mindig ugyanaz az üzenetem az olvasóknak: az hogy olvassanak! Ne csak az én könyveimet, bárkiét. Biztos vagyok benne, hogy az olvasás, a bölcsesség egyetlen útja. Az emberiség jövő je is ezen múlik, minél többet kell olvasnunk, hogy minél bölcsebbek legyünk.

Bucay budapesti látogatása során előadást is tartott, de ha valaki lemaradt volna róla, vagy a pszichoterapeuta gondolatai felkeltették érdeklődését, a szerző legújabb könyve Húsz lépés előre címmel elérhető az Európa Könyvkiadó gondozásában.