Eric Packer (Robert Pattinson) már multimilliárdos üzletember, pedig még a harmincat sem töltötte be. Világát a technológia és a pénz uralja, mindent megvehet, bármit megtehet. Ezen a szép napon azonban csak egyetlen cél hajtja: hajat akar vágatni. Ez az egyszerű vágy mégis egy egész napos kocsikázást követel, lévén hősünk a mindig nyüzsgő New Yorkot készül végigautózni éppen aznap, mikor nem csak az elnök látogatása, de egy celeb halotti menete is megbénítja a közlekedést. Miközben Eric luxuslimuzinjával lépésben halad a metropolis utcáin, életének minden fontosabb szereplője megfordul az autóban, hiszen a napi rutint be kell tartani, ha ő nem ér az irodába hát az iroda jön el hozzá. Az akaratát semmiért fel nem adó Eric egykedvűsége lassan, de biztosan növekvő feszültséggé alakul, ahogy a körülötte egyre inkább széteső, a kapitalizmus bűvkörében égő világ (lázongások, merényletek, kiszámíthatatlan tőzsdeárfolyamok) ráébreszti, talán másképp is lehetne élni. De egy ilyen gondolatért nagy árat kell fizetni.
Robert Pattinson ezzel a filmmel szerencsésen kilépett a „minden tinilány álmának főszereplője”-státuszból, de ezen kívül a David Cronenberg „nagy visszatérése”-ként emlegetett Cosmopolis nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Míg a rendező előző filmje (Veszélyes vágy) éppen a tétnélkülisége miatt nem lett maradandó alkotás, a Cosmopolis a túlzásokon bukik el. Kár érte, mert remek alapötletből táplálkozik. Hiszen az emberi élet kiüresedése, a vágyak elvesztése, a globalizáció, a fogyasztói társadalom kifigurázása, a végtelen gazdagság értelmetlensége érdekes és fontos témák.
A filmnek kétség nélkül azok a legerősebb mozzanatai, amikor a főhős határokat nem ismerő, de igazi cél nélkül zajló életéről beszélget alkalmi utastársaival. Negyvennyolc szobás lakása van, de nem tudja mire használni őket, viszont a lift mellé lőteret akar építeni. Vadászrepülőgépet vett, de nem szállhat fel vele, ezért külföldön tárolja, ahová néha elmegy megnézni. A korai haláltól való félelmében naponta kivizsgáltatja magát, két tárgyalás közé éppen befér egy szívultrahang és egy prosztatavizsgálat. Még a limuzinban is. Abszurd jeleneteket láthatunk egy irreális életből, ami kifordított igaz, de közben tudjuk, hogy igenis, ez valóság, igenis vannak, akik így élnek. És valószínűleg ugyanannyira nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, mint a főhősünk. Nem kell milliomosnak lennünk ahhoz, hogy lássuk, milyen groteszk a világunk, amire ezzel a görbe tükörrel csak még inkább ráerősít.
De az ilyen tükrökkel nagyon óvatosan kell bánni, könnyen komikussá válhat az, amin megdöbbennünk kellene, ahogy az a Cosmopolis esetében is történt. A film ugyanazt a hibát követte el, mint a hőse: határok nélkül elvesztette az erejét, így a végére csak hatástalan okoskodásokká és értelmetlen erőszak-demonstrációvá vált. Pedig Cronenbergnek nem lett volna nehéz dolga, csak a film második felében is olyan hűen kellett volna követnie a film alapjául szolgáló Don DeLillo-regényt, ahogyan az első órában tette, és mindjárt jobb végeredményt kapunk. A könyvet szinte szóról-szóra ültette a vászonra, mégis, ami a papíron működik az a képekben nagyon nem, miközben érdemi változtatást nem lehet észrevenni. Az egyetlen apró különbség, amin a film elhasalt, az arányokban rejlik.
DeLillo végig ugyanazzal a szenvtelen távolságtartással, filozofikus elmélkedéssel viszonyul a történethez. Komoly igazságokat mond ki, elgondolkoztat, de nem csúszik át magyarázatba. Nála a végső célt, a nyugalmat, a „boldog békeidőket” szimbolizáló öreg borbély csak egy ugyanolyan szereplő, mint a többiek. Egy állomás az út során. Nekünk, az olvasóknak kell rájönnünk, miért fontosabb ő, mint a többiek, és rá is jövünk. Ezzel szemben Cronenberg lenyomja a torkunkon, túl hosszan kényszeríti ránk a tanulságot, közben pedig szükség nélküli feszültséget teremt (az Eric füle mellett hadonászó hatalmas olló végig valami véres kimenetelt sejtet, ami nem következik be, a jelenet lényegéről viszont hatékonyan elvonja a figyelmet).
Kommentek