Juhász Ferenc darabját még 2003-ban állította színpadra a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. Az előadás, a rendező Vidnyánszky, és a férfi főszerepet játszó Trill Zsolt több díjat is nyert a Szarvassá változott fiúval, azonban pont a darab különlegessége miatt ritkán láthatja a közönség.

A költő 1955-ben írta A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versét. Inspirálója Bartók műve, a Cantata profana volt, amely a kilenc csodaszarvas román eredetű népi regét dolgozta fel. A történet egy anyáról szól, aki fiát hívja haza, de a gyermek a hagyományos családi kötelékből kiszakadva a nagyvilági pezsgést választotta. Otthonába nem akar visszatérni, mert új élete összeegyeztethetetlen gyökereivel, ugyanakkor a teljes elszakadás is lehetetlennek tűnik.

A történetből nagyjából ennyit tudunk érzékszerveinkkel és lelkünkkel letapogatni. Az előadás első percétől az utolsóig olyan mennyiségű inger éri a nézőt, amelyet néha-néha már képtelen elviselni (páran föl is adták és csöndesen kiosontak a sorok között). A Szarvassá változott fiúban viszont éppen az a zseniális, hogy amikor az egyik érzékszervünk feladná a küzdelmet, vagy értelmünk parancsolna megálljt, a következő színpadi megoldás újra magával ragad. A színészek könyvpatákon táncolva rántanak magukkal a lélek sötét bugyraiba, ahonnan el sem engednek a darab végéig. A cselekményt egy-két ponton szakítja meg profán humor, hogy vehessünk egy kis levegőt, de utána újra a visszaránt a történet. Forróság, füst, könyvek, ostobaság, szétspriccelő vízsugár szegélyezik azt a világot, amely körülvesz minket.

Törőcsik Mari és Trill Zsolt játékáról nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni. Előbbi a maga törékenységével és mégis súlyos színpadi jelenlétével, utóbbi kirobbanó energiáival nyűgözi le a nézőt. Az előadást a látványos színpadi elemek és ötletes eszközhasználat mellett Horváth Csaba koreográfiája színesíti.

Az előadás végén a nézők még mindig egyfajta sokkban voltak, lassan szólalt meg a taps, de ez kivételesen nem a nemtetszés jele volt, sokkal inkább annak az ütésnek a hatása, amelyet a nézők kaptak a lelkük közepébe. Hazugság lenne azt állítani, hogy minden perc logikus és teljesen követhető volt, de egyértelmű, hogy a cél nem a cselekmények által való tanítás volt. A színészek egy világot mutattak meg, annak minden elemi romlottságával és fel-feltűnő értékeivel. Az a típusú darab volt ez, amelyre az embernek aludnia kell egyet.

Hacsak nem fél, hogy másnap szarvassá változva ébred.