A mostanra méltatlanul elfeledett Sarah Bernhardtról a kor lapjai előszeretettel sztoriztak. Egy mindig botrányra éhes, szenvedélyesen gátlástalan, életimádó hírességként emlegették. Eljátszott minden korabeli főszerepet, amit csak színésznek játszani lehetett, többek között Pheadrát, Opheliát és nő létére még Hamletet is alakított, ami akkoriban igen nagy polgárpukkasztásnak számított.

Hargitai Iván rendezésében a színdarab semmit sem rejt véka alá. Megemlíti azt is, hogyan aludt a színésznő mahagóni koporsóban férfitársaival, utalva ezzel arra, hogy szerelmi étvágya híresen kielégíthetetlen volt. A közönség rajongott érte, a kritikusok kevésbé. Élete vége felé személyi titkára, a hűséges Pitou tollába diktálta eseményekben gazdag életének történetét. Ezt örökíti meg a darab, amint szem és fültanúi lehettünk hol sziporkázóan humoros, hol megható, rögtönzött szerepjátékuknak Vári Éva és Gálffi László tolmácsolásában. A kétszemélyes dráma tökéletesen visszaadta a korrajzot is, nézőként nem volt semmi hiányérzetünk. Az egyetlen felvonásos, közel 100 perces darabban Sarah Bernhardt utolsó napjai elevenednek meg előttünk, amint Saint-Tropez tengerpartján pihen titkárával családja gyűrűjében (akik nem jelennek meg a színen). Az előadás végig egy helyszínen játszódik, így a díszlet nem változik, de a színészek játékának köszönhetően mégis úgy érezzük, hogy bejárjuk Sarah egész életét. A Madame-nak, ahogy Pitou hívja, nem jó senki és semmi, hisz önmagának sem elég jó. Újra és újra el akarja játszani élete nagy jeleneteit, miközben egyre tökéletesebb alakításokra törekedik.

Feljegyzéseket készíttet Pitouval második memoárjához, ami valójában egy számadás az életéről, miközben már a halálra készül. Tökéletes színésznőként hogyan is vehetne méltóbb búcsút hosszú és sikeres életétől, mint pályája nagy alakításainak és élete legfontosabb momentumainak felelevenítésével. Pitou segítségével újrajátsza a jeleneteket, aki odaadóan kész az öreg hölgy kénye-kedve szerint improvizálni és színpadra vinni annak életét instrukciói alapján. Kettejük kapcsolata nem egy hétköznapi főnök-beosztott viszony, Pitou rajongó, aggódó tisztelete sugárzik a művésznő felé. Noha Sarah szánalmas bakkecskének titulálja, mégis, ahogy a szerepeket sorra felvonultatják együtt, érezzük, hogy barátjaként, társaként szereti, és két szerep között ezt ki is mondja, kimutatja felé. Megható ahogy beavatják egymást féltett titkaikba. Pitou először visszakozik, majd ihletet kap, felbátorodik, s a szerepjátékokon keresztül bepillantást engednek nekünk is saját életükbe.

Ezeken a jeleneteken keresztül fokozatosan megismertük és meg is szerettük ezt a konok teremtést. Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy a darab végén Sarah meghal, de közben magával visz egy kis darabot a mi lelkünkből is. Beszélgetéseiken keresztül odavarázsolják nekünk a 19. század nagyjait, akik ekkor már mind nem élnek, de a kor meghatározó egyéniségei voltak, és akik mind ismerték és elismerték az isteni Sarah tehetségét. Lord Byron, Garibaldi, Napoleon, Victor Hugo és a néhai jó barát Oscar Wide, akivel meg is idéznek egy beszélgetés erejéig egy képzeletbeli találkozót, amely alatt egy hiteles korrajz elevenedik meg előttünk. A 19. század boldog tudatlanságában élő nagyok jóslatszerűen üdvözlik a 20. század mindent tudni és érteni akaró, demokratikus emberét. Vajon mit gondolnak majd róluk, lesz-e aki törődik velük? - teszik fel a kérdést nekünk.

Mi tudjuk a választ, és mint hálás utókor, örültünk a találkozásnak.