A népes Viñas család a még épphogy csak fémvázakból és néhány elválasztófalból álló, több luxuslakásnak helyet adó épület legfelső emeletén felhúzott, ideiglenes házikójában készül az esti mulatságra. Szilveszter napja van ugyanis, az éjféllel beköszöntő újév mindannyiuk számára reményteli változásokat tartogat. De sok van még hátra a napból, amit a tikkasztó meleg miatt a család apraja-nagyja nyűgösen visel – és a csak úgy mellékesen fel-felbukkanó, tucatnyi meztelen kísértet sem könnyíti meg a dolgukat.

Aira stílusa a kortárs dél-amerikai irodalomra igencsak jellemző mágikus realizmushoz áll a legközelebb, mégis sajátos hangvételben alkot. A Kísértetek nem nevezhető a szó szoros értelmében regénynek, inkább hosszú elbeszélésnek, hiszen a cselekmény kézzelfogható része alig néhány óra alatt, egyetlen helyszínen, főleg epizodikus történésekben zajlik. Nincsenek nagy történetívek, sőt, igazából főszereplő sincs. Ez egyébként hosszú ideig zavaró, mivel egyre csak azt várnánk, hogy az éppen feltűnő karakter lesz majd a cselekmény középpontjában, elkezdjük az ő szemszögéből nézni a történetet, aztán ahogy jött, úgy el is megy. A kamaszlány figurája is, akivel a végkifejlet egyetlen igazi fordulata történik, jóval a könyv felén túl kerül csak előtérbe.

De, ahogy megszokjuk ezt a folytonos szempontváltást, izgalmassá válik, hogy lehetőségünk van belelátni minden szereplő fejébe, a gondolatain, emlékfoszlányain, képzeletén és reményein keresztül pedig teljesebb képet kapunk a múltjáról-jelenéről, és talán a jövőjéről is. Az epizodikusan felépített cselekmény ezért nem lesz vontatott, nem lassul be, mert a felszínen hiába nem nagyon történik semmi, ez a nézőpontokba való ki- és belépés mindvégig érdekes olvasmánnyá teszi a könyvet. E mellé jönnek még azok a teljesen cselekményidegen leírások (szó van például törzsi társadalmak építkezési szokásairól), amelyek egy más stílusú írásból biztosan azonnal kiugranának, de ebbe belesimulnak. A témától elkülönülnek ugyan, de nem akasztják meg a sztorit, inkább olyanok, mintha az író maga is benne élne a fiktív világban, és véletlenül beleírna egy-egy gondolatmenetet, ami az éppen hallottak alapján jutott az eszébe. A már így is több szinten értelmezhető történetbe olyan természetesen szövődnek bele az épületben lakó kísértetek, hogy olvasó legyen a talpán, aki el tudja dönteni, valóságosak-e, vagy csak metaforái, leképezési a hús-vér karakterekben zajló gondolatoknak, érzelmeknek. De Aira kifejezetten filmszerű, plasztikus írásmódja nem is alkalmas a valóság és a képzelet éles elkülönítésére – ami valószínűleg nem is célja.

Életszerű, mégis mesebeli ez a történet, de aki olvasott akár csak egyetlen Márquez-könyvet is, az tudja, hogy a dél-amerikai, fülledt, spiritualitással gazdagon átszőtt valóságban semmi semlehet egyszerű – legalábbis a könyvekben nem. Így van ez Aira művében is. Ha mélyebbre ásunk, filozófiai, társadalomtudományi elmélkedéseket is tetten érhetünk, míg a másság, a másiktól való különbözőség gyakran és erőteljesen visszatér. Kezdve a filozofikusabb, „mindenki más annak, aki nem azonos vele” gondolatoktól az olyan alapvető, mindenkit érintő és érdeklő szintekig, mint a férfi-nő, szegény-gazdag, élő-halott, idegen-ismerős viszonylat. Attól függ, ki mit olvas és lát bele.

A Kísértetekre a furcsa a legjobb szó. Furcsa a történet is, és az olvasási élmény is. Utóbbi főleg a szöveg folyamatossága, dinamikussága miatt, ahogy fejezetek és dialógusok behelyezése nélkül áramlik a szöveg. Nehezen lehet félbehagyni, mert nincsenek benne igazán megállási pontok. A végén pedig valami nagyon különös érzést hagy maga után. Annak ellenére, hogy nem voltam elragadtatva tőle olvasás közben, mégis azon kaptam magam, hogy napok múlva is eszembe jutottak képek, gondolatok belőle. Észrevétlen nyomot hagy, mint egy láthatatlan kísértet érintése.