A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjának egyik következő pontja volt az Uránia Nemzeti Filmszínház-beli előadás, ahol a Grand Duo (Szabadi Vilmos és Hegedűs Endre) adott elő szecessziós darabokat. Az est második felében kiegészülve egy hegedűssel, egy csellóssal és egy brácsással pedig  Dohnányi op. 1-es számú zongora kvintettjét is megszólaltatták.

A szecessziós zene jó, sőt, az egyik legérdekesebb kor a magyar komolyzenei kultúrát tekintve, mivel a legtöbb film a háborús időket idézi, ezekhez pedig rendre ilyen muzsikát választanak vagy komponálnak. Persze itt szó sem volt filmekről, kizárólag a XX. század első éveiből származó szerzemények uralták a színháztermet: Bartók szonátája zongorára és hegedűre, Vecsey darabjai, Debussy g-moll szonátája szintén hegedűre és zongorára, ifj. Johann Strauss és Dohnányi Kincs-keringője (Schatz Walzer), illetve a már említett c-moll zongoraötös Dohnányitól. Remek darabok, nem is könnyű ezeket játszani, azonban a hallgatóban önkéntelenül is felvetődhetett, hogy nem feltétlenül ezek a művek hozzák legkönnyebben közel a jelenkor hallgatóságát a századforduló hangulatához és komolyzenei művészetéhez. A program sorrendjének összeállítása azért mindenképp szerencsés volt, mert a nehezebb alkotásoktól a könnyebben befogadhatók felé haladtunk, mégis megmaradt a hiányérzet: elmaradt az a jellegzetes hangulati hatás, amit mindenki várt. Ugyan mesélt a szecesszió, de lehet, hogy nem a békeidők tavaszi napsütéses vasárnap délutánjairól, hanem inkább a kor politikailag és történelmileg viszontagságos hátteréről, amely a változást, a kuszaságot, a bizonytalanságot hordozta magában.

Mindenesetre köszönet illeti a szervezőket, mert vállalták azt a felelősségteljes feladatot, hogy kevéssé könnyed darabokkal lepjék meg a fesztivál vendégeit, hűen tükrözve a rendezvény hagyományait.