A vér és méz földje a délszláv háború ideján játszódik. Az alapszituáció a következő: adott két fiatal, akik szimpatikusak egymásnak, randevúznak, szeretik egymást, de az egyikük boszniai szerb, a másikuk pedig boszniai muszlim származású. Kitör a háború és elszakadnak egymástól. A férfi katona lesz, parancsnokként szolgál, apja pedig az egyik magasrangú tábornok. A két szerelmes akkor találkozik újra, mikor Ajlát a Danijel parancsára cselekvő katonák elragadják abból a házból, melyben eddig nővérével, Lejlával (Vanessa Glodjo) és annak kisgyermekével lakott. A lány „szerencsésnek” mondhatja magát, mert Danijel kiszúrja őt a többi nő között. A kapcsolatuk azonban a háború miatt, így sem teljesedhet ki, folyamatosan változik…

Mióta bemutatták számos kritika érte A vér és méz földjét, az apró technikai hibáktól kezdve egészen az ideológiai dolgokig. Többek Kritizálták például az egyenruhákat, hogy Jolie-nak nem sikerült eltalálnia azt, hogy milyen ruhában voltak az egyes oldalt képviselő katonák. Nos, őszinte leszek: ez engem marhára nem érdekel. Az elsőfilmes rendező nem dokumentumfilmet készített, én magam nem tudom, hogy valójában milyen egyenruhájuk volt a katonáknak, így őszintén megvallom, a történet szempontjából nem is foglalkoztat. Tökéletesen meg tudtam állapítani, hogy ki, melyik oldalhoz tartozik és ez a lényeg. Valószínűleg a világ számos pontján, ahol majd vetítik ezt az alkotást, sokan ugyanígy lesznek ezzel.

A katonák öltözeténél viszont sokkal jobban érdekelt az, hogy A vér és méz földjén mélyen megdöbbentett, elgondolkodtatott, elérte azt, hogy a film végén némán üljek a székemben és a könnyeimet törölgessem.

Angelina a film játékidejébe rengeteg kegyetlenséget sűrített bele: a nők megerőszakolásától kezdve, az ártatlan emberek gondolkodás nélküli fejbelövésén keresztül egészen a megdöbbentő csecsemőgyilkosságokig. Egyszerre nagyon sok ez az embernek, de megérti: a háború hosszú évei alatt ezek mind megtörténhettek. A néző megdöbben, hogy lehetünk mi emberek annyira kegyetlenek, hogy származási kérdések miatt képesek vagyunk megerőszakoltatni saját fiúnk szerelmét, vagy lelövetni úgy valakit, hogy azt hosszú évek óta ismerjük, esetleg barátunk is volt. De persze miért csodálkozunk? A múltban is megtettük már, és sajnos valószínűleg a jövőben is megfogjuk. Erre ébredünk rá Jolie filmje alatt. És ez fáj.

De a zavaró tényeket se hallgassuk el: Jolie két változatot készített a filmből, egyet bosnyák nyelven, egyet pedig angolul. Ez utóbbit nem amerikai színészekkel szinkronizáltatta, hanem az eredeti színészekkel mondatta újra. Az akcentusuk pedig rettenetesen zavaró. Az első pillanatokban, amikor még szó sem volt a kegyetlenkedésekről legszívesebben elröhögtem volna magam rajta.

Elemezhetjük a háborús, politikai tényeket, de ennek a filmnek nem az a célja. Mondhatjuk, hogy több századik háborús filmet látjuk, ez is igaz. Nincs új a nap alatt. A több tucatnyi negatív kritika ellenére mégis érdemes megnézni a filmet, mert van a mondanivalójában valami, amin azért nem árt, ha elgondolkodunk.