Olyan filmmel állunk szemben ugyanis, aminek nincs igazán kézzelfogható története, a karakterekre – leginkább természetesen a főhősre – koncentrál. Akiről egy erősen vitatott (legalábbis abból a szempontból, hogy hogyan és miért szabad vászonra vinni) témába burkolva egy nagyon erős és több ponton rémisztő portrét fest fel elénk. A téma a szexfüggőség, a karakter pedig egy New York-i harmincas férfi. Első ránézésre teljesen átlagos, olyan, mint bárki más. Reggel metróra száll, napközben dolgozik, esténként bárokba jár, semmi különös. De elég csak egy leheletfinom karcolást ejteni a felszínen, hogy meglássuk, mekkora káosz is van odabenn. Ilyen film volt az Amerikai Pszicho, vagy nem is olyan régen a Drive – Gázt!, valamilyen szinten mindkettőnek társfilmje a Shame.

Az Amerikai Pszicho Patrikje és a Shame Brandonja között a hasonlóság, hogy mindketten tudják, hogy senkinek sem jó az, ahogy ők élnek, de mégsem tudnak máshogyan létezni, és ez felőrli őket. Brandon nem kezd gyilkos ámokfutásba, de neki sincsenek igazi emberi kapcsolatai, ezek pótszerét keresi görcsösen minden futó kalandban és minden pornófilmben. Mindezt olyan kevés párbeszéddel, sokatmondó tekintetekkel és roppant stílusos képekkel mutatja be a film, hogy nehéz egyszer-kétszer nem a Drive-ra gondolni, amelyhez hozzátesz az is, hogy akármennyire is idegenkedünk tőle, a főhős végig szerethető és vonzó marad. Miközben a való életben nem hiszem, hogy szívesen látnánk bármelyiket is magunk körül.

Kétség nem fér hozzá, ez Fassbender filmje, aki csodálatosat alakít. Elég, ha a vásznon van, létezik, megragadja a figyelmet és nem ereszti, még csak szavak sem kellenek hozzá. Sőt, sokszor hosszú percek telnek el dialógusok nélkül, de nem tűnik fel a hiányuk, mert történnek dolgok a filmben, tekintetekben, érintésekben, érzésekben, gondolatokban. Persze ehhez kellett egy olyan méltó társ is, mint Carey Mulligan, aki hasonlóan lenyűgöző a sérült lelkű, vad, szeretetéhes húg szerepében. Üdítő ilyen, az eddigiektől merőben eltérő karakterben látni főleg, hogy ilyen jól áll neki. Steve McQueen frissességet sugárzó, hozzáértő rendezésével egy zseniális filmet tettek le az asztalra.

De persze ott van az, amire mindenki kíváncsi, a kérdés, ami mindig körüllengi az ilyen filmeket: mi a helyzet a szexszel? Mert nem vagyunk hozzászokva, hogy ne csak a tékák hátsó polcain, de moziban lássunk ilyet – és ez nem is baj. Ha nem csak úgy félig-meddig, hanem igazán bátran, de mégsem direkt a polgárpukkasztásra játszva akar valaki hozzányúlni, az kényes dolog. Szerencsére McQueenek sikerült eltalálni az arányt, a film hiába van tele meztelenséggel és szexszel, ez sosem megy át öncélúságba. Ahol mégis elrettent ott éppen az a célja – hiszen egy szexfüggővel kapcsolatban a szex egyáltalán nem örömforrás, csupán olyan késztetés, mint az éhség. Csak a csillapításához a sarki kifőzdénél sokkal szégyenteljesebb út vezet.

Minden évben van egy-egy mindenki által várt, mégis elmaradt Oscar-jelölés, ami különösen fájó, ezt szokás „rablásnak” nevezni. Fassbender idei kihagyása is pontosan ezek közé tartozik, amit McQueen azzal magyarázott, hogy „Amerikában túlzottan félnek a szextől.” Nos, Európában szeretünk úgy gondolni magunkra, mint akik nyitottabbak, szélesebb látókörűek, kevésbé prűdek az amerikai átlag nézőnél. Itt a lehetőség, hogy a jegypénztárak tömeges ostromlásával ezt be is bizonyítsuk!