A történet a következő: Katalin (Johanna ter Steege) férjével, Jánossal (Lukáts Andor) harminc évig élt együtt, amikor a férfi váratlanul elhagyja őt huszonnyolc éves tanítványáért (Bánfalvi Eszter). Az asszony persze kiborul, némaságba burkolódzik, amit egyrészt a depresszióval is magyarázhatunk, de azért olykor-olykor felsejlik a nézőben a gondolat, hogy nem csak a külföldi sztár miatt volt így egyszerűbb megoldani a dialógusokat? De legyünk kedvesek, és álljunk pozitívan a filmhez, a kevés és egyszerű dialógus, a hallgatás végül is jól szimbolizálja a zárkózottságot, ami a film minden szereplőjére igaz. Miután Katalin kiborul, és a Lipótban köt ki, fia (Varga Norbert) elkezd aggódni érte, de kedves férje, elintézi egy szimpla vállrándítással, hogy ugyan ez csak hiszti. Felesége kórházi szökése sem borítja ki, még mindig nem aggódik, sőt csupán egyetlen érzelmet fedezhetünk fel rajta a dühöt, hogy miért fárasztják őt ezzel az ostobasággal. Az egyetlen személy, akin igazi érzelmeket és aggódást lehet felfedezni az Katalin lánya, Zsófi (Tenki Réka), aki épp utolsó hónapos terhes. Ő hívja fel a rendőrséget, és az ő dühe, hogy miért pont a szülés előtti utolsó napokban kell ezt a kalamajkát csinálni, a legérthetőbb.

Az önző családtól megszökött asszony Isztambulba menekül, ahol megismerkedik az olcsó hotel szomszéd szobájában lakó török építésvezetővel, Hamillal (Yavuz Bingöl). Katalin kezdi jól érezni magát, feloldódik, elhiszi, hogy van élet a magyar pasik után is. Mi nézők pedig gyönyörködhetünk a Boszporuszban, és megismerkedünk az átlagos török élettel is. Yavuz Bingöl játéka a leghitelesebb, valószínűleg azért, mert ő az egyetlen „normális” reakciókkal bíró szereplő az egész filmben.

Mindeközben Magyarországon természetesen áll a bál. Az izgalmak meghozták a várt eredményt, és Zsófinál megindul a szülés. És ekkor következett be nálam az legnagyobb sokk: Mikor az orvos közli az újdonsült apával és nagyapával a hírt, hogy a kislány egészséges, de az anyukával gondok vannak, János csupán ennyit kérdez: De azért megmarad? Az érzelmek ilyetén tombolásának elmaradására, azért tényleg nem voltam felkészülve. Ezt követően már a szempillám sem rebbent meg, hogy apuci kis szeretője, aki miatt ugye ez az egész elfojtott dráma kirobbant, pár órával később, hogy kidobta apukát, ráhajt a fiára. És hát igen legyünk őszinténk, melyik magyar huszonéves fiú hagyna ki egy ilyen ziccert, hogy megdöntse azt a lányt, aki miatt apu felrúgta az egész családot, az anyja meg kiborult és elszökött a otthonról. Végül is reális, vagy mégsem?

A történet egyszerű, azonban a szereplők hozzáállása és reakciója, különösképpen a magyar férfiak esetében elképesztő. Török Ferenc szerint valóban így reagál egy átlagos magyar család, ha a feleség elmegyógyintézetbe kerül, majd megszökik onnét? Bár mai világunkra valóban igaz, hogy az emberek egyre önzőbbé és sekélyesebbé válnak, de nem hinném, hogy az lenne az egyetlen megoldás, amit a film felkínál, hogy el kell menekülni, mert itthon semmi nem fog megváltozni.

A film alapvető problémája nem az, hogy megdöbbentő, mennyire érzelemmentesek, egoisták az emberek, sokkal inkább az, hogy Török Ferenc jól láthatóan mindezt nem csak elismeri, de bele is törődött. Ettől a beletörődéstől válik unalmassá, lapossá és rendkívül szürkévé az Isztambul, pont, mint a Blaha Lujza tér délelőtt mínusz tíz fokban. Ha még a rossz kedv nem uralkodott el rajtunk a zord februári városban, akkor feltétlen üljünk be a moziba, az Isztambul majd korrigálja ezt a hiányt!