Nincs is annál rosszabb, mint amikor az egyik szülőnk nem azért hív fel, hogy érdeklődjön hogylétünk felől és megvitassuk az éppen aktuális eseményeket, hanem csak annyit mond: baj van. Adrian Sitaru filmje, a Legjobb szándék is egy ilyen telefonnal kezdődik, Alex megtudja, hogy édesanyja stroke-ot kapott. A Bukarestben élő fiatalember egyből hazautazik, és közben próbál minden követ megmozgatni, hogy szerettének a lehető legjobb ellátást biztosítsa. Persze, aki járt hasonló helyzetben, tudhatja, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem szabad megbántani az orvost, meg kell győzni a családot, és mindeközben el kell hinni, hogy minden jóra fordul. Úgy tűnik, hogy habár kicsit erőszakosan is, de Alexnek az előbbiek sikerülnek, az utóbbi viszont kevésbé.

Miközben az ő családjának küzdelmei vannak a középpontban, onnan kitekintve megismerhetjük az utakat, amelyeken keresztül az emberek próbálják feldolgozni saját tragédiáikat. Az édesanyát, aki egy baleset után műanyag nyuszi álarcot hord, hogy összetört arca ne ijessze meg kislányát, egy másik szobatársat, aki a gyógyszerek mellékhatásaként bolondnak tűnik mások szemében. Láthatjuk a vigasztalás különböző formáit a pesszimizmustól a könnyekre legyintő optimizmusig. Mindezeket a rendező ötletes kameramozgásokkal oldja meg, amelynek köszönhetően a nézőpontok változását szó szerint kell érteni. Egyetlen szemszög marad érintetlen, ez Alexé, őt mindig csak kívülről látjuk, az ő megítélését teljes mértékig a nézőre hagyja a film. Ugyanígy nyitott marad a
film lezárása is, hiszen csak egy epizód zárult le, már kezdődik is a következő történet, de ez már csak a mi fejünkben, a kamera végérvényesen nálunk marad.

A magyar-román koprodukció nem véletlenül hozta el a Locarnoi Filmfesztivál Ezüst és Bronz Leopárdját (a legjobb rendezésért Adrian Sitaru és a legjobb alakításért Bogdan Dumitrache). A Legjobb szándék életszerű és elgondolkodtató módon mesél arról, hogy mivel is van kikövezve a pokolba vezető út.

Nyuszis álarccal.