Egy híres szakácsnak, aki csaknem médiaszemélyiséggé is vált az évek alatt, nincs könnyű dolga. El kell döntenie, hogy alkalmazza-e a "bevált receptet", vagy bízik annyira önmagában, hogy mindig teljesen új dolgokkal rukkoljon elő. Ezt Jamie-n kívül Nigellának, Floydnak és Gordon Ramsay-nek is mérlegelnie kellett. Emellett az sem mindegy, hogy egy új ötletcsomag hogyan mutat majd a képernyőn és hogyan egy könyv lapjain. Jamie legutóbb két tematikával igyekezett a rajongókat - sőt, a kétkedőket is! - maga köré gyűjteni: az egyik az volt, amikor amerikai iskolaétkeztetési reformba fogott és sorozatot készített abból, hogy a tizenéves kölykök mennyire nehezen barátkoznak meg egy almával, miközben a pizzaszeleteket bármilyen mennyiségben képesek lennének elpusztítani, hacsak nem a szemétben landol a több mázsányi ételmaradék. A másik próbálkozása fiatal tehetségek felkutatása, nehéz sorsú ifjoncok munkára fogása volt, miközben igyekezett jövőképet adni olyanoknak, akik azelőtt abban sem bízhattak, hogy bárki munkát adna nekik. Mindkét sorozat egyaránt szólt sikerekről és kudarcokról, amelyből nem csak a mellékszereplőknek, de Jamie-nek is jutott bőven. Bár igazából ezek mind-mind az inspirációról szóltak.

Jamie-nek volt egy korábbi projektje is, amely a vidéki konyhával volt kapcsolatos. Képernyőn és könyvben is jó mutatott, ahogyan rusztikus, barátságos környezetben, igazi, friss hozzávalókból készített viszonylag egyszerű ételeket - mindez magáról az életről szólt. Varázsát az adta, hogy a főzés nem öncélú volt, beépült a helyi ételbe, a kultúrába, érezhetően az ottani életmód részeként "tálalta". (Ha már vidéki gasztronómia, ne feledjük el megemlíteni a River Cottage című sorozatot, amely szintén tele van inspirációval, és nem kizárólag a keményvonalas háziasszonyokhoz szól.)

Legutóbb Jamie azonban eljutott a nemzeti konyhák feldolgozásáig, de ez - az egyébként igen lapos alapötlet - is olyan jól sikerült neki, hogy mostanra kétség sem férhet hozzá, hogy az igazi inspirációt az utazás és a gasztronómia együtt adja. (Mindez nálunk, a Kultography-nál azért tetszik, mert egyszerűen hasonlóan képzeljük el az élet ezen szeletének megismertetését másokkal.) Így hát Jamie fogta magát, felült a repülőre és elindult Marokkóba, hogy néhány napos szakmai körút alkalmával ő maga is inspirációt szerezzen. Nos, ez állítólag olyan jól sikerült, hogy ezt követően még több más helyre is ellátogatott, ebből született a Jamie belevág... című kötet. Persze ezek után nem lepődhet meg a kedves olvasó azon, hogy nem egy katonás szakácskönyvről van szó, hanem - mondjuk úgy - gasztronómiai ízkalauzról. Aki eddig nem tanult meg főzni, nem ebből a kötetből fog, de ez az állítás itt nem kritika, hiszen nem is ez a cél, leginkább az, hogy legyen mihez kötni az ízeket, hogy aki még nem próbálta, az se féljen kipróbálni, és aki kipróbálta, bátorodjon fel azon, hogy az igazán nagyszerű étkek varázsát az a könnyed intuíció adja, amihez valójában külön tudatállapot szükségeltetik.

Végiglapozva a kötetet, rengeteg színes fotóval találkozunk, átgördül a szemünk előtt más emberek más élete, más döntések nagyszerűsége, néhány "én erre miért nem gondoltam eddig" tény, és megannyi hangulat, illat és veszélyes csábítás. Ha apámat kérdeznétek, azt mondaná, "olyan képek vannak benne, hogy be....rsz" - de őt most nem kérdezzük, a képeket pedig nem idézhetjük, mindenesetre tény, hogy lélegzetelállító az a plusz, amitől egy Jamie-kötet valóban összetéveszthetetlen bármi mással.

A görög, az olasz, a svéd kihagyható, a marokkói és a spanyol semmiképp. A francia konyha pedig francia, azt egy lapon úgysem említjük semmivel - ki-ki döntsön róla maga!