Ennél jobb téma nem is kell, és a címnél nem kevésbé rózsaszínűbb alcím (Amit lerombol a történelem, felépíti a szerelem) is sugallja, nem egyszerű holokauszttörténettel állunk szemben. Megelevenedhetne a háború előtti Párizs, a háború előtti és a megszállástól szenvedő Budapest, a munkatáborok, a gettó, a koncentrációs táborok. Orringernek azonban nem sikerül ez a csoda: hiába a túl sok jelző, hiába a már-már fájó pontossággal felépített sztori, az egész nem tud mélyebb lenni, mint egy képeslap vagy egy B-kategóriás hollywoodi film felszínes díszletei. Párizsban mindenki úgy néz ki, mint Audrey Hepburn, Budapesten mindenki ismeri egymást, és mindig az jön szembe, akinek dramaturgiailag szembe kell jönnie.

Ne legyünk persze igazságtalanok: aligha akadt mostanában ennél a regénynél jobb alkalom arra, hogy egy amerikai regényolvasó megtudjon valamit arról, hogyan is élte meg a magyar zsidóság a II. világháborút, és a numerus clausustól Auschwitzig vezető utat. Magyar szemmel azonban inkább egyenetlennek, sekélyesnek tűnik a könyv. Hiábavalónak tűnnek a hosszú leírások Párizsról, és a terjedelmes történet ellenére nem tudjuk átélni a munkaszolgálatosok és deportáltak fizikai és lelki fájdalmát, a zsidók halálfélelemmé fajuló kitaszítottság érzését sem.

A cselekmény felvázolása már megy a Láthatatlan híd írónőjének. Kár, hogy nem találta meg a megfelelő szavakat.