Nos, a rocktörténet egyik legzúzósabb zenekarát az a Young-testvérpár alapította, amelynek szülei még Skócia egyik nagyon lepukkant vidékén nevelgették gyermekeiket, hogy aztán egyszer csak úgy döntsenek, elég a szegénységből és a kilátástalanságból: irány Ausztrália. A lehetőségek hazája. Tény, hogy sokaknak valóban ez előrelépést jelenthetett, azonban a felcseperedő Young-fivéreknek, akik végül a zenélés mellett döntöttek a varrógép-karbantartó szakma helyett, biztosan nehezebb volt világhírű rockerekké válniuk, mint Nagy-Britanniában.

Bár ki tudja. A briteknél nagyságrendekkel több banda létezett, Ausztrália meg a bolygó másik felén volt. Mindegy, addig esélyük se volt semmire, noha keményen dolgoztak a sikerért, amíg Bon Scott be nem lépett a bandába. Ő sem a gazdag úri gyerekek közül érkezett, viszont ideális frontember volt, no és tökéletes énekes, akinek a kisugárzása lenyűgözött mindenkit, főleg a szexuálisan felvilágosult és szabad vegyértékekkel rendelkező ausztrál lányokat. Ennek megfelelően a zenekar azt csinálta, amit minden normális rocker elképzel magának: zenéltek, piáltak, csajoztak hatalmas lendülettel. Malcolm Young jegyezte meg egyszer, hogy aki egész este csak egy csajjal van, az csak valami buzi lehet…

Természetesen mindenki három-négy dologra kíváncsi az AC/DC-vel kapcsolatban az első menetben, és biztos, hogy nem az elején kezdi el olvasni a könyvet. Hogy lépett be a bandába Bon Scott, hogy halt meg (mármint hogy igazából hogyan, mert nehogy már alkoholmérgezés legyen, pedig de…), hogy élték túl a tragikus veszteséget, és váltottak át Brian Johnsonra, ja és hogy kapta a nevét a zenekar. Nos, mindebből alig árulok el valamit, de egy varrógépnek azért komoly szerepe lesz…

Érdekes egyébként a zenekar indulása is, az a légkör, ami a hatvanas évek végét, a hetvenes évek elejét jellemezte Ausztráliában. A későbbiekre nézve pedig igazán furcsa, hogy mennyire visszavonultan, mondhatni botrányoktól mentesen létezik a banda, viszonylag keveset foglalkozott velük a bulvársajtó az elmúlt 35 évben.

Maga a könyv jól összeállított, igen tisztességes kutatással megírt album, több száz képpel, bocs, de nem számoltam meg, 300 biztos van, köztük egészen érdekesek, valószínűleg első ízben publikáltak, ritkaságok is. Természetesen van diszkográfia, vannak visszaemlékezések, kommentárok, valamint lemezkritikák, én az utóbbiakra nemigen voltam kíváncsi. Ez a műfaj annyira szubjektív, hogy szerintem egy pozitivista ihletésű összefoglaló monográfiában nincs helyük, de végül is mindegy. Viszonylag friss a kötet, ezt az is jelzi, hogy a 2009-es Black Ice lemez is benne van már.
Összességében jó kiállítású, szép, színes album ez, nem olyan jó, mint Nick Mason Pink Floyd-könyve, de többször is bele fogok még lapozgatni.

„Az AC/DC azt képviseli, amiről a rockzene szól. Mindent beleadnak, keményen. Amikor az AC/DC-t hallgatod, érzed, hogy minden mozgásban van. Mozog a lábad a ritmusra. Igazi, kemény rock ’n’ roll, mindig is az volt." (Jimmy Page)