Amikor az ember érzelmileg elfogult egy hellyel, bajban van. De minimum súlyos dilemmával találja szembe magát. Márpedig mi most így jártunk, amikor néhány hete úgy döntöttünk, hogy a Pastramiba megyünk "munkaebédelni". Több ok is emellett szólt. Egyfelől kedveljük a hely kicsit indusztriális, kicsit modern, de alapvetően laza, mainstream bisztrós miliőjét. Másfelől vannak kedvenceink az étlapról – hogy mást ne mondjunk, a névadó szendvics, a libamáj créme brulée vagy éppen a gazpacho. Harmadrészt pedig azt is bírtuk, ahogy a fröccsözés kultúrájához hozzáálltak. Vagyis minden szempontból tökéletes kombónak ígérkezett. Nem voltak elvárásaink, de titkon arra számítottunk, hogy most is, mint korábban mindig, megmelengeti a szívünk tájékát. Az a helyzet, hogy ez most kis híján elmaradt.

Hárman voltunk, tulajdonképpen három különböző ízlésvilág – legalábbis azon a délutánon. Egyikünk lasagnét kért, a másikunk a negyedkilós pastrami burgert akarta kipróbálni, a harmadikunk pedig (már csak a szezon miatt is) a ház lecsója mellett tette le a voksát. Míg vártunk az ételekre, beszélgettünk, röpködtek az ötletek, finomítgattunk, csiszolgattunk elgondolásokon, szóval tulajdonképpen valóban hasznosan töltöttük az időt, kialakultak szinergiák, és ettől jól éreztük magunkat. Aztán megjöttek a fogások.

A hamburger első ránézésre nagyon ígéretesnek tűnt, a mennyiségre és a szervírozásra rossz szavunk sem lehetett. Aztán megkóstoltuk, és rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy hamburgernek nem rossz. De hát hamburgert vehettünk volna máshol is, akármelyik gyorskajáldában. A csipsz friss volt ugyan és ropogós, de igazából íztelen – lehet, hogy ezért leginkább a krumplit érdemes hibáztatni. A húspogácsa omlós volt és szaftos, vagyis teljesített rendesen, a buci kellemes, de az összképből valami nagyon hiányzott. Valami csipetnyi plusz, amitől ez tényleg a Pastrami igazán tuti hamburgere lesz, és amelynek köszönhetően sehol nem fogjuk összetéveszteni semmivel. (Zárójeles megjegyzés: a salátát szerettük volna beízesíteni, de nem volt mivel.)

A lasagne adagban még a hamburgert is megfejelte, ráadásul a hagyományos, olaszos tálalás is teljesen adekvát volt. Ahogy a Mamma adná nekünk a sütőből – képzeltük magunk elé. Aztán persze ezt is megkóstoltuk, és magunkban kicsit vitatkozni kezdtük a Mammával – még ha nem szép dolog, akkor is. Mert nem egyenletesen voltak átsülve a tésztarétegek: helyenként átázott, „csucsogós” volt, helyenként pedig az al denténél keményebb. Ezt pedig azért fájlaltuk igazán, mert a fűszerezés nagyon el volt találva, nem is beszélve a paradicsomszószról, ami már-már a tökéletesség határát súrolta, ha van ilyen. Mégis, az összkép itt is bicegős maradt.

[caption id="attachment_9153" align="aligncenter" width="650" caption="Kattints a képre a fotógaléria megtekintéséhez!"][/caption]

Nem maradt más, mint bízni, nagyon bízni a lecsóban, hogy az majd megmenti a mundér, a haza és a Pastrami becsületét. Bár már eleve egy kicsit óvatosabbak voltunk, a látvány fenséges volt – ha lehet ezt a jelzőt egy lecsó esetében használni. Harsogó színek, "falat-kompatibilis" méretűre vágott összetevők, bordóba és bíborvörösbe egyszerre hajló rendes szaft sűrűségű lé. Szóval ezt a látványt még Pavlov is megirigyelte volna, az biztos. És akkor az íze… Első falat, második falat, sokadik falat: elképesztően jó. A kolbász tökéletes harmóniát vitt a kompozícióba, és csak annyi csípősséget, amennyit egy tisztességes, nem bogyiszlói paprikából készített lecsótól el lehet várni. Szóval tulajdonképpen feleség-, barátnő- és akár még gyerekbarát is. Már hátradőltünk volna, hogy hallelúja, ez az, ez mára a mi ikonikus Pastrami ételünk, amikor azért itt is becsúszott egy gikszer. Megkérdeztük ugyanis, milyen kolbászt használt a séf. Kíváncsiak voltunk, arra számítottunk, hogy nyilván valami hazai, termelői, esetleg külön csak az étteremnek készített szál került bele. De nem. Tulajdonképpen teljesen közönséges, bolti kolbász, amit ráadásul még csak nem is itthon, hanem az egyik szomszédos országban készítenek. Ezt onnan tudtuk meg, hogy megkaptuk a kolbász címkéjét. Kár volt ezért a momentumért, és bár egyetértünk azzal, hogy első az őszinteség, mi készséggel elhittük volna, ha a pincér a címke helyett azt mondja nekünk, hogy ez lesz az új Pastrami kolbász, amit történetesen Zalában, Villányban, Gyulán, vagy bárhol csak nekik készítenek.

Mivel a lecsót jól esett volna valami más ízvilággal leöblíteni, kértünk egy cidert, ami igazából se sör, se bor, vagy épp ellenkezőleg: egy kicsit mindkettő egyszerre. A tölgyfahordós érlelésű Old Rosie féle Cloudy Scrumpy nagyon jó választásnak bizonyult, 7,3 %-os alkoholtartalma ellenére kifejezetten frissítő volt.
[gallery link="file"]