Bevallom,sztárok ide vagy oda, én ezt a koncertet vártam a legjobban az idei Sziget Fesztiválon. Ezért is lepett meg, hogy negyed órával a kezdés előtt csak néhány ember állt a színpad előtt. Nyilván Prince-re volt kíváncsi mindenki, hiszen a nagyszínpad környékén már két órával korábban óriási volt a tömeg, de azért mégiscsak furcsa, hogy egy ilyen nagy volumenű magyar produkcióra ilyen kevesen kíváncsiak. A színpadra érkező zenészek is kicsit szomorúan néztek körbe, de mire elkezdődött a koncert azért egy nézőközönségnek is nevezhető csoportosulás csal létrejött.

Természetesen a ritkásan megtelő nézőtér nem ment a zenei produkció rovására, sőt, a koncert igazolta a Balkan Fanatik zenésze, Jorgosz szavait: "ezt a zenét csak úgy szerethetik az emberek, ha hallják, mert ha hallják, akkor szeretni is fogják.". Fél órával kezdés után már itt is nagy volt a tömeg, a végjátéknál pedig már a színpad környéki utcák is teljesen megteltek. Na de ne szaladjunk ennyire előre. A koncertet a már említett Balkan Fanatik kezdte, és egy szám erejéig betársult hozzájuk Janicsák Veca és Geszti Péter is: a Repülj madár, repülj című dalt a közönség is együtt énekelte az együttessel.

Aztán jöttek a többiek is, a Freshfabrik, a Belmondo, a Heaven Street Seven, akik nem először dolgoznak együtt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a régebbi együttműködés gyümölcsét, az Ez a szerelem című dalukat is meghallgathattuk tegnap. Az igazán csodálatos az volt az egészben, hogy teljesen megfért egymás mellett (vagy inkább egymást követően) a Pannonia All Star Orchestra ska-s stílusa a mezítláb éneklő Rúzsa Magdival, a Vastaghúros Swetter népies világával, és a kőkemény Isten Háta Mögött számokkal. Az első nagy "robbanás" a Budapest Bár érkezésével jött, Lovasi András a Szilvafácskát énekelte el, a közönség minden tagja táncolt korra, nemre, és nemzetiségre való tekintet nélkül. Időnként a számok között pedig az egyre növekvő tömeg együtt kántálta a "nagyszínpad-nagyszínpad" rigmust. Ez a koncert bizony meg is érdemelte volna.

De nem csak a sokszor elpróbált dalok hangzottak el, hanem volt sok apró meglepetés is. A szimfonikus zenekar a színpad átalakítása alatt a TV Maci és a Kórház a város szélén főcímzenéjével szórakoztatta a nézőket (előbbit követően is óriási üdvrivalgás volt a válasz), majd Geszti Pétert kedvenc gyerekkori sorozatának zenéjével lepték meg, a Mézga család ismert sorait a közönség is kívülről fújta.  De voltak billentyűs, dobos, és rézfúvós párbajok is a rockbandák és a Balogh Sándor által vezényelt szimfonikus zenészek között.

Az estét Molnár Ferenc Caramel zárta, először a Lélekdonor című dalát adta elő, majd jött a koncert záródala, a Szállok a dallal. Az énekes hangja az első sornál kicsit meg is csuklott, amikor meghallotta, hogy az ekkor már hatalmasra duzzadt tömeg vele együtt kezdett énekelni, és mindenkit hatalmába kerített az az

[caption id="attachment_8639" align="alignright" width="300" caption="Galéria megnyitásához kattints a képre!"][/caption]

érzés, amit talán az első Sziget fesztiválokon élhettünk át igazán. Azt, hogy néha tényleg felemelő érzés magyarnak lenni, és itt nem a mellveregetős pódiumot kereső hazaszeretetről beszélünk, hanem amikor megszűnnek a falak a nézőközönség tagjai és a zenészek között, amikor a zene nyelvén tudjuk elmondani egymásnak, hogy ki vagyunk mi. Mert az MR2 Szimfonik Live erről szólt: nem számít, hogy komoly- vagy könnyűzenész vagy, az sem számít, hogy zenész vagy-e egyáltalán, vagy csak valaki, aki eljött egy koncertre. Mert ebben a három órában együtt lubickolt a lelkünk. Reméljük, nem utoljára![gallery link="file"]