A könyv főszereplője Lulu, egy magyar zsidó asszony, aki fogságának utolsó néhány napjában erőltetett menetben halad fogolytársaival a felszabadító „tommyk” (azaz amerikai katonák) elől. A csüggedt, halálos fáradtságban vánszorgó nők által átéltek elevenednek meg szemünk előtt, , és az olvasó borzalommal vegyes kíváncsisággal hajtja magát előre oldalról oldalra, hogy megtudja, lesz-e szabadulás.

Lesz. Az amerikai katonák elérik őket, és ekkor lelassul a történet. A szabadság első napja lesz a regény kerete, amely megadja a főszereplőnek azt, hogy egészen sajátos módon vessen számot egész korábbi életével, a fogolytáborban eltöltött idővel, és egyúttal saját személyiségjegyeivel is. Életek és értékrendek ütközésének leszünk tanúi és az írónő nem fél feltenni a „hogyan tovább” kérdését. Hogyan tovább a foglyok, a felszabadító katonák és hogyan tovább a németek számára? Rudnóy Teréz mer kételkedni, mer reménykedni és kétségbeesni, mer nyilvános eszmefuttatást felvállalni, meri bemutatni a fasizmust őszintén hívő németeket ugyanúgy, mint a tolerancia és emberségesség eszméit valló amerikai katonát. És mindezeken túl vállalkozik arra is, hogy a kényszermunkások rettenetes, kilátástalan életét is elénk tárja. Nem fél attól, hogy megrémít, hogy elborzaszt, hogy undorítani fog, vagy, hogy helyenként mosolyra fakaszt, örömmel tölt el, mert felvállalja a leplezetlen őszinteséget.

Hogyha film lenne, lennének részek, aminél befogtam volna a szemem. Ha film lenne, nem bírtam volna visszatartani a könnyeimet, amelyeket a halálsikolyok hallatán ejtettem volna, és talán néha ki is mentem volna szobából vagy továbbtekertem volna. Ha ez egy film lenne, bátran felvehetné a versenyt akár a Schindler Listájával, akár bármelyik másik hasonló kaliberű alkotással. De ez nem film, hanem egy könyv, s a filmkockák csak bennem peregnek. És nem bírom továbbpörgetni, és nem bírom elfordítani a fejem sem becsukni a fülem. Maradnak tehát a könnyek, amelyek talán megváltást hoznak, s a fejemben zakatoló szavak: „sajnálom” „ez lehetetlen” „ez rettenetes”. És közben ott a bizonyosság, hogy nem.

Igazán érett alkotás ez: szereplői mind hitelesek, őszinték, részben szerethetőek is, mindegyikük motívumait jól el lehet fogadni, követni. És ha megkérdeznék, melyik a kedvenc részem a könyvben, akkor talán azt válaszolnám, hogy az, amikor a fiatal francia menekült fogolyfiú mesél a szerelméről, egy orosz fogolykislányról, akivel a gyárban, a kényszermunka során ismerkedett meg és szerettek egymásba.