Igazából minden adott volt, hogy a könyv felkeltse az érdeklődésemet: világháború, emberi sorsok, egy katona és egy boszorkány története. Mégis most, hogy már elolvastam a könyvet, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mit is gondolok róla. Bocsássák meg hát, hogy kicsit hangosan fogok gondolkodni.

Újat hoz a regény abban, hogy...
- nem valami aktuális háborút dolgoz fel, hanem egészen az első világháború idejére visz vissza.
- a szerelmespár női tagja egy galambbá változni képes boszorkány – aki NEM egy ellenséges katonába szeret bele
- a történelmi háttér nem a háború lezáró momentuma vagy akár egy stratégiailag eredményes ütközet, hanem a balul elsült és mindkét oldalon állók számára nagy emberveszteséget jelentő yperni gáztámadás
- szereplői nem a szövetséges haderőket képviselik, hanem mindannyian németek, és így magát a gáztámadást is német szemszögből, Hans szemével látjuk
- a szerelmespár története mellett csupán még egy fiatal lány, Marie napjait követhetjük nyomon, és csupán a könyv ¾-ének elolvasása után értjük meg jelenlétét

S hogy mit hiányoltam? Például, hogy a könyv mottója „Lehetséges igaz szerelem boszorkány és halandó között?” ugyan megválaszolásra kerül, de csak a boszorkány szemszögéből. Babette alakja talán számomra a könyv legnagyobb hiánya. Valahogy úgy érzem, hogy noha a történetet az ő szemszögéből figyelhetjük meg, és abszolút főszereplője az eseményeknek, alakja mégis több kidolgozást, árnyalást érdemelt volna, és azt is jobban ki lehetett volna aknázni, hogy egy boszorkányról beszélünk. Jellemfejlődésen esik át, de ennek az időzítése számomra nem logikus. Az örökifjú, 20 éves testben élő lány végig fiatal, tapasztalatlan lányként viselkedik, noha valós életkora több mint 60 év. Egy ennyi idős ember már bölcsebb, empatikusabb, tapasztaltabb. Hogyan lehetséges akkor, hogy egy boszorkány, aki még galambbá is tud változni, ill. a regény folyamán megtanulja mások gondolatait befolyásolni, mégis értetlenséggel figyeli a szeme világát vesztő férfi lelki vergődéseit. Az határozza meg cselekedeteit, döntéseit, hogy a világ és az emberek világának alapos megismerése a célja, és hogy erre végtelen sok ideje van.

A történet zárásán valószínűleg sokat tépelődött a szerző, és döntésével maximálisan egyetértek. Minden más befejezés túlságosan regényszerű lett volna, így azonban megmaradt a valóság illúziója – ami egy történelmi eseményeken alapuló regény esetén véleményem szerint nagyon fontos. Ugyanakkor – ha jól végiggondolom – talán éppen a valós események voltak azok, amelyek keretek közé szorították a könyv szerzőjét. Talán kicsit bátrabban feszegethette volna határait… A valós és a meseszerű összeszövése közben azt a döntést hozta meg Pataki Tamara, hogy a valóság felé billenti a mérleget, és ezáltal nem volt képes teljesíteni azon elvárásaimat, amelyek a varázslatos csengésű „boszorkány” szó kapcsán keletkeztek bennem.

És most, hogy így végigelemezgettem magamban a könyvet, átfuttattam agyamon a történéseket, még mindig zavarban vagyok. Talán csak azért, mert a történet végig kerek, logikusan felépített, helyén vannak benne a konfliktusok és megoldásuk is, szociológiailag, és világnézetileg is sokszínű szereplőket vonultat fel, akik mindegyike megállja a helyét, és mégis végig ott van bennem a hiányérzet, hogy mintha nem egy regényt, hanem egy kerek mondatokban megírt vázlatot olvasnék. Ugyanakkor saját magammal sem értek egyet, mert a történet így, leredukálva is megállja a helyét, végül is nem kell minden háborús szerelmi történetnek a Háború és béke méreteit öltenie…

Pataki Tamara regénye a lényegre szorítkozik, nem mutat be fölösleges élettörténeteket, minden szereplőt csak az őt megillető mélységig láttat, pedig talán pont ez az a plusz, amivel igazán életet lehetett volna lehelni ebbe az igencsak ígéretes történetbe. Ajánlom hát a könyvet elolvasásra, de talán inkább a fiatalok számára, és kevésbé az érett felnőtteknek.