Az alapötlet az volt, hogy a rockzenét is behálózó modern technikai megoldásokat félretéve szülessen egy olyan album, amiről elsőre azt gondolnánk, hogy éppen most vették fel a szomszéd garázsban. Ez egyébként el is várható egy olyan együttestől, akit napjaink egyik klasszisának neveznek saját műfajában.

Az albumot indító Bridge Burning máris az előbb felvázoltaknak megfelelő kezdőhang. Egyszerű dallamvilágokból összeálló, mégis igazi „zúzós” dal. Ha tényleg a szomszéd garázsból szólna, inkább kinyitnánk az ablakot, mint becsuknánk.  Egy nyári fesztiválon pedig szívesen locsoljuk erre a géppuska ütemre a sört az előttünk állókra. És nem fogja őket sem zavarni. Jó kezdés, na!

A második dal, a Rope, ahol az együttes minden tagja külön kis szólóban mutatja meg, mit is tud. Az előzőnél kevésbé pörgős , de a Bridge Burning után úgyis elindultunk egy másik sörért, és a dal ritmusára gyorsan vissza is verekedjük magunkat a küzdőtérre. A dalhoz készült videó minimal artos lett, de pont ezért jó.

A Dear Rosemary alatt viszonylag nyugodtan elfogyaszthatjuk sörünket, miközben szabad kezünkkel boxoljuk az ütemet a levegőbe. Ez a darab igazán pop-os, groove-os hangvilággal rendelkezik, és jó eséllyel pályázik az album maradandó dala címre.

White Limo. Hopp-hopp. A fiúk találtak egy hangtorzítót a garázsban, a Foo Fighters rajongók metálosabb szárnya pedig erre a számra fog előre nyomulni minden koncerten. A tempó továbbra is töretlen, a húrok még mindig forróak, és egyre jobban örülünk, hogy pénzt költöttünk a korongra.

Az Arlandria a klasszikus csöndes-hangos váltakozásokkal tartja mozgásban a dobhártyánkat, az album közepén kicsit rápihenhetünk a folytatásra, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy leeresztenénk, csak a fiúk gondolnak az alacsonyabb vitálkapacitásúakra is. Köszönjük.

A These Days még az előzőnél is nyugodtabb, pop-rock himnusz. David Grohl pihenteti a hangját, és csak a refrének erejéig ereszti ki úgy igazán, de ez a dal pont ettől lesz nagyon jó. Főleg annak fényében, hogy ez olyan romantikusabb szövegezésű szerzemény.

A poposabb hangzás a Back&Forth esetében is megmaradt, de azért annál kicsit már erőteljesebb, mind hangszerelésben, mind Grohl hangját tekintve. Újra pörögni kezdünk, és folytatódhat a buli.

A Matter Of Time egyszerűbb basszus-vezetésű rock, és ha túlságosan is kezdtünk volna leereszteni, most már a leglustább lábakba is visszatalál a ritmus: nehezünk bírjuk végighallgatni erőteljes végtaghajlítások nélkül.

Miss The Misery vagyis hiányzik a gyötrelem. Ez a szám valószínűleg sokféle nyűgünket segít majd levezetni, tipikus nagykoncertekre írt, együtténeklős dal lett, kiváló szólókkal.

Ha az előző dalra azt mondtuk, hogy stadionokba való, az I Should Have Known című szerzeményre ez különösen igaz. Bár nem egy rossz szám, talán szerencsésebb lett volna bónuszként az album végére tenni. Hangzásában és stílusában nem egészen illik bele az eddigi koncepcióba.

De ahogy az ősi mondás tartja, minden jó, ha a vége jó. Márpedig a Walk jó. A hozzá készült klip nemkülönben. Valószínűleg sokat fogjuk hallani a következő hónapokban. Jól összefoglalja a Wasting Light színkavalkádját, és lehetünk akár egyedül a szobánkban, az autónkban, vagy egy bulin, erre a dalra fogjuk idén nyáron kiengedni a gőzt.

Kinek nem ajánljuk az albumot? Akik nem szeretik a rockot.

Kiknek ajánljuk az albumot? Mindenki másnak.

A lemez a Sony Music gondozásában jelent meg.