Csernus Imre megosztó személyiség mind a szakmában, mind a laikusok között. Az ominózus TV-műsor tette őt híressé, vagy éppen hírhedtté, azóta mégsem szélsőséges megnyilvánulásai kerülnek előtérbe, hanem páciensei kezelése mellett előadásokat tart, könyveket ír.

Nyolc évvel később Csernus Imrével egy kávéház teraszán ülünk. Nyugodtan beszélgetünk, nevetünk. Kedves és odafigyel. Igen, engem is analizál…de az interjúból ez most kimarad. Új könyve azonban nem, amely A fájdalom arcai címet viseli, és ahol azokból az előadásokból válogat, amelyek ennek kérdéskörét járták körül.

A könyvében arról beszél, hogy aki nem mer változtatni, és nem meri felvállalni a fájdalmat, ami ezzel jár, az nem tud boldog lenni. Hol van az esendőség és a gyávaság határa?

A határ az mindig ott van, ahol én azzal a viselkedésformációval el nem kezdek ártani önmagamnak. Ez az első jelzőbója. A második jelzőbója meg ott van, mikor a másiknak ártok. Mind a kettőt tudom és érzem.

Az ember nem tudja magát becsapni…

De tudja…

De mindig motoszkál benne az a valami…én tudom, ha hazudni próbálok magamnak…

Tudja, de nem akar róla tudomást venni…

De nem tudok róla nem tudomást venni…

De viselkedhetek úgy, mintha rendben lennék, miközben vágyakozom a szeretet és az megbecsültség után, miközben nem tudom azt, hogy mindenki annyi megbecsülést kap, mint amit az illető ember önmagának ad. Ha tudom, hogy hazudok magamnak, nem tudom magam becsülni.

Ez talán definíció kérdése is, hogy mit jelent az önbecsapás: tudatában vagyok, de nem cselekszem, vagy el is hitetem magammal, hogy minden rendben van…

Tudatában vagyok annak, hogy nem cselekszem. Nagyon izgalmas látnom, hogy az emberek általában arra pocsékolják az idejüket, amire akarják. Amíg valaki fiatal, nem konfrontálódott az elmúlásának a konfliktusával. Hát az már egy kissé más tészta…Amikor kezdődik az elmúlás, akkor kicsit megszűnik az okoskodás.

Nehéz embernek tartják, azért, amit mond, és ahogy mondja. A legtöbb ember a stílust nehezményezi, és a tartalmon nem gondolkozik el. Az ember miért a csomagolástól bántódik meg? Könnyebb azon megsértődni, mint elgondolkozni mindazon, ami benne van?

Vannak érdekes mondatok, amelyekből, ha a segítő teret hagy a másiknak, az illető ember a kiskapukat ki fogja használni. Mert az egész élete erről szól, egy adott felelősség előli menekülésről. Rájöttem arra, hogy oké, áttörhetem én lassú víz partot mos effektussal az egókat, a játszmák pajzsait, de az én személyiségszerkezetem nem alkalmas erre.

Nem gondolja, hogy nem mindenkinél ez a hatásos módszer? Hogy van, akinél elég kevéssé drasztikusnak lenni?

De, van ilyen.

Ha valaki leül Önnel szembe, már tudja, hogy ahhoz az emberhez hogyan kell „hozzányúlni”?

Persze.

Ez nagyon mély emberismeret, tapasztalat vagy megérzés?

Rengeteg emberrel találkozom nap mint nap, 20 éve dolgozom. Egyrészt tapasztalat, másrészt a viselkedésből rengeteg mindent le lehet szűrni, kezdve azzal, ha bizonyos szavaknak tudom a gyökerét, amit számtalanszor megvizsgáltam, megnéztem. Kiderült, hogy törvényszerűségek, sablonok szerint élünk.

Kitalálta a kérdésemet…biztos lehet sablonokat húzni emberekre, de mindenki egyedi eset…

Egyedi…de nézzük például a gyávaságot. A gyávasági index mindenkinél más és más arányban van az élet különböző távlatait illetően. Ötvözve azzal, hogy vannak olyanok, akik ki merik mondani, vannak, akik nem, vannak, akik félig. Az ember egyéb tulajdonságairól nem is beszélve. Ezek ötvözete alakítja ki valójában az emberi személyiséget. Ettől más a személyiség, hogy egy adott személyiségvonás hány százalékos benne, milyen a szocializációja, kezelési hálózata, hozzáállása, mentalitása, vérmérséklete…

Létezik tendencia, hogy 10 éve milyen problémákkal fordultak Önhöz, és ma milyenekkel?

10 éve szenvedélybetegséggel, most már rengeteg az önbizalomhiány, a párkapcsolati probléma, nevelési probléma, a hiúság, gyászreakció, féltékenység, pánikreakció, depresszió…

Ezek 10 éve is voltak…

Már másképp látok dolgokat, többet látok. Én akkoriban szenvedélybetegségekkel, elsősorban függőségekkel, narkomániával foglalkoztam. Majd észrevettem, hogy nagy hasonlóság van a drogok és az alkoholt használók elfojtott konfliktusai között. Észrevettem, hogy az összes függőség valójában egy realitás előli menekülést jelképez, az adott realitás előli menekülést, amit mindenki másképp kompenzál. Megfigyeltem azt, hogy a látszólag nem függő emberben is éppúgy jelen van ez a folyamat, csak szoftos formában. Mindemögött a félelmek azok, amelyek generálják mindezt. Rájöttem, hogy az összes ember valójában félelemfüggő. Az önbizalomért és a belső békéért mindig csak az adott napon és az adott pillanatban lehet megdolgozni.

Nehéz elképzelni, hogy Önnek önbizalom problémái lennének…

Nincsenek.

Hogy sikerült elérnie?

Az önbizalmat úgy lehet elérni, ha én tudatosan lépek bele akár racionális, akár emocionális konfliktusokba, amelyek újak, amelyektől félek, tekintet nélkül arra, hogy a végeredmény esetleg fájdalmas.

Itt válik ketté, hogy az ember meg meri tenni, vagy…

Igen, meg meri tenni, vagy nem meri megtenni. Vannak olyan útelágazások, ahol kristálytisztán lehet látni a jobbra és a balra vezető utat. Nincs középső út. Vagy megteszed, vagy nem.

Vagyis vagy gyáva vagyok, vagy nem.

Ez a lényeg.

Volt olyan, hogy egy páciense történetéből jött rá a saját életét érintő törvényszerűségre?

Bármikor, amikor leülök valakivel beszélni...leülök, ránézek, látom, hogy tele van félelemmel, és átvillan, hogy én egy nagyon nehéz utat választottam, de jó, hogy ezt választom. De a legvégén ezt el is mondom.