Bátran állítható, hogy megint adtunk valamit a világnak. Az InFusion Trio ugyanis a földkerekség első looper zenekara: élőben rögzítik az alapokat, majd arra pakolják rá az újabb rétegeket. Most egy árnyalatnyival könnyebb dolguk volt, ugyanis a stúdióban kellett varázsolniuk a pedálokon és a vonókon, hogy elkészítsék első albumukat.

A felállásuk sem hétköznapi, hiszen Simkó-Várnagy Mihály elektromos csellón és basszusgitáron, Farkas Izsák ugyancsak elektronikus hegedűn, míg Weisz Nándor – totál meglepő módon – elektromos dobokon nyomul. Utóbbi felel az énekért is, de a csapat további kivesézésétől most eltekintenék; aki bővebben kíváncsi a háttérre, az olvassa el a velük készített interjúnkat. A debütáló anyagnak a találó Loop Me Up címet adták, és rajta van minden, amitől kaján vigyorgásra szaladnak az arcizmok.

Annak ellenére – vagy éppen azért? -, hogy klasszikus képzettségű csókákról beszélünk, nem az egyéni villantásokról szól a produkció, hanem a dalokról, és arról, hogy alárendelik a tudásukat a közös alkotásnak. Ráadásul kellően zakkantak is, így attól sem riadnak vissza, hogy bátran járkáljanak a stílusok között, vagy éppen bolondozzanak. Az InFusion Trio univerzumában nincs olyan, hogy lehetetlen, vagy hogy „ez nem fér bele”. Jó érzékkel nyúlnak a népdalokhoz is, olyannyira, hogy a Csitári hegyek alatt, a My Little „Kece” Girl és a Dunáról fúj a szél egyenesen kiugrik a lemezről a hallgató ölébe. Ugyanis nem szimplán elhúzzák a nótákat, hanem tényleg teljesen új értelmezést adnak nekik. Ha például nem tudnám, hogy Izsák hegedűn tolja, simán elhinném, hogy egy torzított gitárból csikarja ki a hangokat. Szinte látom magam előtt, amint Slash módjára térdel egy hatalmas színpad közepén, és úgy tépi a húrokat.

A népdalokon túl még sokfelé elkalandoznak: vannak funkys darabok (Insanity, Ne kapitulálj), itt-ott a drum’n’bass sem áll távol tőlük, de keleti hatásokat is előszeretettel építenek be a számaikba, és akadnak lebegősebb, borultabb pillanatok (InSoundOut), ahogy magyar nyelvű szerzemények is (Érzem már, Ne kapitulálj). Teljesen rendben van a cucc debütálásnak, mégis azt mondom, hogy aki igazán szeretné elcsípni az InFusion Trio lényegét, annak élőben kell meglesnie a bandát. Ott jön ugyanis elő, hogy pontosan miként működik ez a zenekar, hogyan építik fel a nótákat egyik rögzített hangmintáról a másikra; plusz sok feldolgozást is játszanak, ami mindig megkönnyíti az azonosulást (és még ezekbe is van képük akár klasszikus betéteket, akár filmzene részleteket belecsempészni). A másik, ami még nem 100%-os, az Weisz Nándor hangja: egy karakteresebb tónus rendesen megdobná a dalokat.

Nagyon drukkolok az InFusion Trionak, mert tényleg teljesen egyedi, amit művelnek, és szerintem nincs ember, akinek például a Finale vezérmotívumára ne indulna be a csárdásokon és Zenebutikon szocializálódott lába. Ebben a hármasban simán benne van az, hogy külföldön is megismerjék a nevüket, és még több új benyomással felvértezve egy még merészebb, még kísérletezőbb, még izgalmasabb második anyagot tegyenek le az asztalra.

Hajrá, InFusion Trio!