Ez a Bárány nem hallgat. Mi hallgatjuk őket. Március első csütörtökének estéjén éppen az Akváriumban. A Lamb brit elektronikus duója előtt pedig a Mius búcsúztatta el Horányi Julit, vagyis hosszú ruhákban, hosszú lábakban és arkangyalokban sem mutatkozott hiány a víz alatti szórakozóhelyen. GALÉRIÁVAL!

Lamb, Mius, Dorothy’s Legs – Budapest, Akvárium Klub – 2015. március 4.

A női lábak iránt kétségtelen vonzalmat táplálnak a földlakó férfiak, de bármennyire is fáj, Dorottya virgácsai nem tartoztak a legizgalmasabbak közé. Gábriel arkangyal lássa a lelkem, nagyon szeretnék valami jót írni a hazai Dorothy’s Legs produkciójáról, de a kéttagú formáció kicsit hamis, kicsit (nagyon) amatőr és kicsit szégyenlős volt. Egész egyszerűen még nem értek meg egy Akvárium szintű bulira. Nehéz volt eldönteni, hogy a gitáros/billentyűs srác, vagy pedig a mikrofonja mögé bújó lány félt-e jobban a színpadtól és a lassanként szállingózó közönségtől. A gépi alapok is nagyon minimálra voltak véve, és a dalaikat sem vetette szét az izgalom. Sok meló még a négy fal között, és talán egy nap belőlük is lehet valami olyasmi, mint ami az este hátralevő részében várt ránk.

A Mius kettősénél tökéletesebb vendégbandát aligha lehetne találni a Lamb elé, és a basszerossal és gitáros/billentyűssel négytagúvá duzzadó csapat igazolta is, hogy itt a helyük. A koncertnek különleges apropója is volt, hiszen Horányi Juli utoljára állt deszkákra a Mius „színeiben”. És mintha ettől végképp felszabadult volna az énekesnő, ugyanis egy lélegzetelállító díva sétált ki elénk, aki amellett, hogy őrületesen szexi volt, a mennyezetet is megrepesztette szárnyaló dallamaival. Nyoma sem volt a korábban kissé félszeg, befelé forduló Julinak: úgy táncolt, hogy attól a száj is tátva maradt, és még édesen is konferált. Tényleg felnőtt a fronthölgyi szerephez; miközben hátul középen Álmos Gergely adagolta a zenei alapokat, és alkalmanként az elektromos dobokat is kezelésbe vette.

Főként a legutóbbi, egészen bámulatos, a szélesebb tömegek által azonban méltatlanul kevéssé ismert Tessellation albummal masszíroztak minket, helyenként a dalokat egymásba fűzve, a háttérvásznon hangulatos képeket vetítve. A zárás az új nóta, a Tomorrow volt, és jelenleg tényleg kérdéses, hogy mit tartogat a holnap a Miusnak; de az egyöntetű vélemények alapján Juli nagyon fog hiányozni. Ezzel együtt sok sikert Gergőnek és az új közreműködőknek, lassan kiérdemlik a magyar Bonobo státuszt. ZSE-NI-Á-LIS koncert volt!

Ha már a Mius bulijának beszámolója alatt vadul csapkodtam a szuperlatívuszokkal, akkor ezeket a jelzőket még simán lehet fokozni most, hogy a Lamb programjáról lesz szó. A brit trip-hop duó úgy lett kultikus közel 20 éves pályafutása alatt, hogy a mainstream áramlatokat jó érzéssel elkerülték, mégis csendes áhítat lobban fel a szemekben, ha a nevük említésre kerül.

Zenéjük és egész külön világuk olyan, mint a tűz és víz állandó harca: az elektronikus pult mögötti Andy Barlow – lehet-e valakinek ennél britebb neve? – azon volt, hogy party-vá változtassa az emelkedett szeánszot, hiszen mutatóujját az égbe tartva, a zenét néha túlkiabálva pörgött, ezer lángon égett, lepacsizott az első sorokkal, és még arról is sztorizott, hogy mikor legutóbb az A38-on játszottak, milyen istenesen berúgtak. Ezzel szemben, ahogy Lou Rhodes énekesnő bevonult a nyitó In Binary alatt, egy pillanatra tényleg megdermedt a levegő: hosszú fehér ruhájában egy görög istennő benyomását keltette, és hiába rendelkezett a világtörténelem legmélyebb dekoltázsával, olyan elegancia és báj áradt belőle, ami keveseknek a sajátja. Mint a megfoghatatlan vízcseppek, amelyeknek egyetlen dolguk az, hogy a napfényben tündököljenek.

A „Jennifer Aniston a Förtelmes főnökökből” hasonmás versenyen is jó eséllyel nevező tünemény – Miusos kolléganőjével ellentétben – nem énekelte le a csillagokat az égről; a mélyebb tartományokban búgó hangja azonban így is erővel és bujasággal volt átitatva.

A Lamb dalaiban ugyanaz a kettősség kergetődzik, mint amely a két tagot jellemzi. Vannak az éteri, láthatatlan karokkal felemelő, gyönyörűséges balladáik (As Satellites Go By, What Makes Us Human, Gabriel); és az olyan elvetemültebb, kíméletlen elektronikával letaglózó darabjaik, mint a tiszta drum’n’bass God Bless, a lemezen idegesítő katyvasznak hangzó, itt mégis taroló Seven Sails, vagy a már-már őrjöngésig fokozott, búcsúzóként előadott Trans Fatty Acid. Ahogy az várható volt, főleg a tavalyi, felettébb erősre sikeredett Backspace Unwind lemezre támaszkodtak; de azért pályafutásuk minden szakaszát előcsalogatták, így a már említett Gabriel mellett a ráadásban jött a Górecki is. Azért viszont járna egy büntetlen dekoltázsba tekintés, hogy a talán legnagyobb dalukat, a Heavent nem játszották el.

Amellett, hogy elsőrangúan bájoltak a nótáikkal, bazi cukik is voltak: Lou elmesélte, hogy délután a siklóval felmentek a várba, és irigy ránk, hogy ilyen szép helyen élünk; a nem kevésbé visszafogott (inges) dekoltázzsal fellépő Andy meg jó előre szólt, hogy a buli után lehet velük CD-t, pólót és még akár mellkast is dedikáltatni. És lőn: nagyjából 20 perccel a „hármas sípszó” után már ott ücsörgött az Akvárium előterében a duó (plusz a kisegítő basssusgitáros/elektromos nagybőgős zenész), és belső informátoraim jelentése szerint széles vigyorok közepette járt a toll a kezükben.

Andy azt mondta, hogy az A38-as fellépésük volt a valaha adott egyik legjobb koncertjük. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye erről az estéről. Úgy hiszem, méltó vetélytársa akadt a hajós varázslatnak.

Fotók: Demjén Zoltán

A beszámoló létrejöttéért külön köszönet Márton Orsolyának és Hamza Gergőnek!