A 85. Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága Az arany cimbalom. A Dávid Veron-sorozat legújabb gyöngyszeme ezúttal a betyárvilágba kalauzolja el az olvasókat, így az izgalmak garantáltak. A rajongóknak azonban egy ideig be kell érniük ezzel a résszel, mert az írónő a közeljövőben nem tervez új Veron-történetet írni. Baráth Katalinnal beszélgettünk.

Miért pont a betyár világ lett a negyedik regény központi szála?

Kézenfekvő volt. Az eddigi történetek nagy része is az Alföld déli részén játszódott, sokat nem kellett töprengenem, hogy eszembe jussanak a betyárok, mint olyan téma, ami erre a tájegységre jellemző. Azt mindig is a Dávid Veron-történetek lényegének szántam, hogy ne legyen fölcserélhető a miliő tetszés szerint. Ha helyszínt, témát, szereplőket választok, annak a választásnak igenis legyen oka, logikája, gyökere.

Az eddigi koncepcióidtól eltérően, most nem csupán egy újabb Veron-regényt írtál, hanem egy előzménytörténetet is kerekítettél mellé. Miért volt erre szükség?

A betyártéma miatt. Veron idejében már nemigen rémisztgették a vidéket aktív betyárok, szinte hihetetlen, de nagyjából negyven év alatt teljes egészében legendává vált a történelmi valóságnak ez a része. Persze voltak még, akik saját élményként emlékeztek vagy véltek emlékezni az alföldi törvényen kívüliekre (és ezeknek a személyes emlékeknek fontos szerepük van a regényben), de még akkor is anakronisztikus lett volna betyárokat szerepeltetni Veron idejében, ha nem akarok minden mozzanat esetében ragaszkodni a történelmileg igazolható tudáshoz. Ezért volt szükség két idősíkra. A korábbi idősík nem annyira előtörténetként viselkedik a regényben, hanem inkább egy másik jelenként, legalábbis arra törekedtem, hogy ne egy odaragasztott „előzetes” legyen ebből a korábbi síkból, hanem önmagában is izgalmas maradjon. A későbbi történettel együtt olvasva pedig csak fokozza a rejtélyt.

Mindig elmondod, hogy rengeteget olvasol, hatalmas adatgyűjtő munka áll a regényeid mögött. Most miket olvastál, mik inspiráltak?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy körülbelül kétszer annyit olvasok, mint amennyire a megíráshoz ténylegesen szükségem lenne. Azt hiszem, mindenki, aki nem köztudomású dolgokról, időkről ír, egyetért velem abban, hogy borzasztó nehéz kijelenteni a munka bármelyik pontján, hogy ennyi, most már elég anyagot gyűjtöttem. Ez velem is így van, de egyszer mégis muszáj abbahagyni a gyűjtögetést, és nekifogni az írásnak. Az alapvető betyártémájú összefoglalásokat olvastam, jó pár szépirodalmi feldolgozást is, miközben a Móricz-féle Rózsa Sándort igyekeztem szándékosan elkerülni, mert annak a hatása alól lehetetlen lett volna kivonni magam. Ami a leginspirálóbb volt, az a betyárokról készült fotógyűjtemény, azt hiszem, az eredeti felvételek a szegedi múzeumban vannak, de sok helyütt meg lehet őket nézni nyomtatásban. Ezek a képek jócskán meglódítják a fantáziát, miközben nem is árulnak el túl sok konkrétumot, szóval tökéletes táptalajul szolgálnak egy kitalált történethez.

1914 nyarán járunk, az első világháború szele mennyire érinti meg Dávid Veront?

Ha konkrétumokat árulnék el, az túl sok mindent leleplezne a történetből, úgyhogy erre csak röviden válaszolok: sokban. Ez, azt hiszem, a korabeli társadalomra egészére is igaz. Magyarország ekkor már évtizedek óta nem vett részt háborúban, a negyvennyolcas honvédek közül is kevesen éltek már, és a világháború már az első napoktól fogva alapjaiban változtatta meg az akkori emberek mentalitását. Ez alól Veron se kivétel, a háború kitörése az ő életében is olyan kihívás, amire válaszolnia kell valahogyan.

Mire koncentrálsz, mi számodra a legfontosabb a regényeidben: a történet, a történelmi hitelesség vagy a kor embereinek ábrázolása?

Mindig a történet és a szereplők logikája a legfontosabb, a történelmi hitelesség másodlagos. Végül is ez egy regény, nem egy tankönyv. Arra persze ügyelek, hogy a regénybeli világ ne keveredjen ellentmondásba a történelmileg igazolható tényekkel, de az a „szerencsém” Dávid Veron világával, hogy az ő környezete, ez a félig paraszti, félig polgári, vidéki világ az egyének szintjén közel sem írható le könnyen, úgyhogy akad munkája a képzeletnek bőven. Meg is szoktak botránkozni egyes olvasók, akik a századfordulóról leginkább a korabeli Londonra, Párizsra asszociálnak, mert a popkultúra leginkább ezt ismertette meg velünk. Az biztos, hogy a Monarchia ettől a képtől azért sokban különbözött, még az arisztokratikus-nagypolgári elit világa is, ráadásul a Monarchián belül is rengeteg különböző mikrotársadalom működött, és ez a sokrétűség egy olyan zavaros, amiben bármikor szívesen halászom.

Az elmúlt öt évben négy könyvet írtál, miben változtál meg ez idő alatt? Mik voltak akkor és most az ambícióid, a terveid, a reményeid az írással kapcsolatban?

A fekete zongorán 2008-ban már dolgoztam, szóval ezt a négy könyvet inkább hét év alatt hoztam össze. Először is nyilvánvalóan öregebb lettem, és ennek a közhiedelemmel ellentétben vannak kedvező hatásai is. Kevésbé érdekel, mit várnak el tőlem, és az is, mit szólnak a regényeimhez. Lett egy kicsi, de állandó olvasótáborom, ami roppant nagy szabadságot ad, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Ráadásul ez nem egy rossz értelemben vett fanatikus rajongótábor, nem érzem, hogy elő akarnák nekem írni, milyennek kell lennie a soron következő regényemnek. Ezen felül minden regénnyel gyarapodik a rutinom, ami megint csak valamiféle magabiztosságot nyújt. Öt regénnyel a hátam mögött (2003-ban megjelent egy ifjúsági regényem is) lassan elmerem hinni, hogy képes vagyok követhetően és élvezhetően elmesélni egy történetet, ez pedig mindenképpen egy fontos változás.

Két éve A borostyán hárfa után még magabiztosan állítottad, hogy van még benned jó pár Veron-regény. Most hogy látod, folytatod a sorozatot, érkezik majd az ötödik rész?

Egyszer majd igen, de nem a legközelebbi jövőben. Eléggé elfáradtam Az arany cimbalom végére, sokat kivett belőlem, és úgy érzem, elértem a határaimat, ami a Veron-univerzumot illeti, úgyhogy most hagyok némi időt, hogy ezek a határok kitolódjanak. Valami más ötlettel, hangnemmel szeretnék kísérletezni, ahol másféle korlátokat kell majd feszegetnem, mint a történelmi krimi terepén. Például szeretném a szókincsemnek azt a halmazát aktivizálni, ami eddig passzívan szenvedett attól, hogy a történelmi hitelesség illúziója megkövetelte az éveken át tartó mellőzését.

Mik a terveid a közeljövőre nézve?

Ha mostanában bemegyek egy könyvesboltba, úgy érzem, már-már fojtogató a történelmi témájú regények tömege, úgyhogy biztosan nem fogok történelmi témába legközelebb. Bár ez csak féligazság, mert azért szeretném könyvben összefoglalni azt, amivel jelenleg történészként foglalkozom. Van pár regényötletem alternatív történelmi-politikai thriller és kortárs krimi témában, ezeket egyelőre ne vegye senki komolyan, mert a regényírásnak szerintem az ötletelés a legkönnyebb és legfelelőtlenebb része. A legnehezebb az, hogy a magam számára valóságossá, hihetővé, élhetővé formáljam ezeket az egyelőre csak apró mozzanatokban létező világokat, szereplőket, és végül azt válasszam ki, aminek a legtöbb és a leghosszabb távú élvezetet okoz a megírása. Az ún. szépirodalom továbbra se vonz, egyrészt nincs olyan mondanivalóm, ami ennek a műfajnak a keretei közé illene, másrészt nagyon sok olyan elvárásnak kellene megfelelnem, aminek nem akarok.

JÁTÉK!!!

Azok között, akik helyesen válaszolnak, kisorsolunk hármat Baráth Katalin Az arany cimbalom című könyvéből. A megfejtéseket a sajto@kultography.hu e-mail címre várjuk, június 16. (hétfő) 19 óráig. Az e-mail tárgyába írjátok bele: Baráth-játék.

A játékban csak azok vehetnek részt, akiknek a postai címe és a telefonszáma is szerepel az e-mailben. (A kiszállításhoz szükséges). Eredményhirdetés hétfő este, itt az oldalon a cikk végén lesz.

- Melyik évben játszódik Az arany cimbalom?

- Hány könyvet írt eddig összesen Baráth Katalin?