Hatan voltak ők, hangszeres magyarok írhoni ízzel idekinn, nevük a hősi ballada egyszerűsége végett legyen csak Firkin; és én mondom, nevem ne legyen soha többé Blah ’O David, ha új lemezükre nem lehet sörrel és whiskyvel jót mulatni!

Zöldellő tavaszi délutánon, nem sokkal Szent Patrik nap után, jött a felkérés: írnál-e az új Firkin lemezről, komám? Nemet erre én pedig nem mondhattam, így ír zenéjükbe, akárcsak a jófajta seritalba, amúgy istenesen belekortyoltam. De hoppá, micsoda csuda dolog esett meg vélem! Zenéjükbe rejtett időgépet épített a végzet, így repült a botcsinálta kritikus a kelta partokra – hogy csak nézett…

Magához térvén egy ismeretlen kor ismeretlen alkonyán, nem is ment tovább az ismeretlen hely kikötői kocsmáján. Mert mi hallik ki onnan? Muzsika édes dallama táncoltat lábat és csiklandoz fület, és bepillantva az ablakon lesz még nagyobb a kísértő ígéret: hiszen itt tücsöknyáj helyett egy szemrevaló menyecske hegedülget! Körötte azonban felsorakoznak kalózvért ontó marcona legények, síppal, dobbal és torzított gitárokkal hallójárataimba azonnal hangjegyeket véstek. Azt mondták: ne féljek, igyak bátran, csak a nedűből hagyjak nekik is, mert erre a pár hordóra szomjazunk jó néhányan.

Ahogy ürültek a korsók, a hangulat úgy lett egyre tüzesebb, és úgy a negyedik kör után kezdtem bánni, hogy korábban nem voltam sokkal eszesebb. Mert kritikusi mivoltomból elég csúnyán kiestem, és a sípos-dudás-hegedűs dallamok hatására magam is táncra perdültem. Ott volt velem Donegal Danny, Molly Malone és Dirty Julie, ily’ jó társaságban nem nehéz derekasan berúgni. Meg hát aztán nem is rutintalanok ezek a zenészek, az ötödik albumuk hallatszik itten, tudják már séróból, mi kell a bulizni vágyó népnek!

Könnyeimet törölgettem, midőn a szesztől elérzékenyülten hallgattam a női éneket az I Am Who I Am-ben és a My Love John-ban, de hüppögve azért egy jó tányér irlandi ürügulyást mellé az arcomba betoltam. Legyen valami bennem, ami felszívja a whisky-sör párost, miként füleim tették magukévá ezt a kocsmai punk kavalkádot. Pörgés van itten, kérem szépen, csak néha lassítunk egy-egy pillanatra szusszanásképpen. Elfeledtem gondot, bút és bánatot, ez a zenés kikötői utazás volt az, amire puhány városi testem oly’ régóta csak vágyakozhatott. Tudtam jól, hogy a CD is megadja az élményt úton-útfélen, na de azért az lehet az igazi, ha víg magyar ifjak egy fesztiválon rúgják erre a port serényen.

Az utolsó Jumpin’ Lovers melódiáira ugráltam, mint egy megvadult felföldi bakkecske, és a korsók meg a vörös lányok emelgetése közben észre sem vettem, ahogyan elszállt az este. Azonnal hat a muzsika, három-négy percbe bőven elég belefoglalni, hiszen nem kell a 14 rockos kocsmahimnusz köré egész szimfóniát kanyarintani. A mulatság vége már erősen ködbe is vészett, az utolsó emlékem, hogy tiltakoztam: „nem vagyok ám én részeg!”

Ahol kezdtem és ahonnan jöttem, a kikötőben ébredtem, fájt a fejem és szúrt a nap, de kocsmát biza én nem láttam, bármerre is néztem. Emlékezetes kaland volt, kihagyni ezt vétek, ajánlom bátran az örömben dagonyázni vágyóknak, hisz’ olyan jó ez, mint az estebédi étek. Bennem azért egy kis rémület dolgozik, picinykét félek, mert nem tudom, hogyan lesz ebből kritika, midőn szerkesztőm parázs szemébe nézek…

Fotók: www.firkin.hu