Mindenki tudja, mit csinált, amikor először hallott a gépek becsapódásáról 2001. szeptember 11-én. Közülünk sokan valószínűleg akkor hallotta először Oszama bin-Laden nevét, aki arcával együtt ugyanúgy beleégett a világ kollektív tudatalattijába, mint a leomló ikertornyok látványa.

Az al-Kaida vezére utáni hajtóvadászat majdnem tíz évig tartott, jórészt ugyanígy a világ szeme előtt: az afganisztáni háború, a guantánamói börtön rémképei, a titkos CIA-létesítmények, repülőjáratok és a kegyetlen kínvallatások évekig mindennapos hírnek számítottak, ahogy az újabb és újabb korábban elképzelhetetlenül összehangolt véres merényletek, amelyeket rendre a nemzetközi terroristahálózat valamelyik sejtje vállalt magára.

Aztán jött a világválság, Barack Obama és az arab tavasz, az al-Kaida a fejlett országok terrorizálása helyett a harmadik világbéli hatalom megszerzésére koncentrált, és gyakran hónapok teltek el anélkül, hogy hírt hallottunk volna bin-Ladenről. 2011. május elsejéig, amikor az amerikai elnök rövid nyilatkozatban jelentette be: amerikai katonák Pakisztánban likvidálták a terroristavezért.

Le a kalappal az előtt, aki ezt ma egy mozifilm hosszúságú történetben el tudja mesélni, ám Kathryn Bigelow rendező és az író, Mark Boal ezzel meg sem próbálkozik a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajszában. Ők csakis az évekig sötétben tapogatózó nyomozásnak arra a szálára szorítkoznak, amely végül elvezette a CIA-t bin-Laden lakhelyéhez. A középpontban pedig Maya (Jessica Chastain), a Pakisztánba küldött ügynök áll, akinek az élete semmi másról nem szól, mint a nyomozásról.

Így is ember legyen a talpán, aki ért mindent. Az olyan rövidítéseket, mint a K.S.M. (Khalid Sejk Mohamed, 9/11 kitervelője), vagy az ISI (a pakisztáni titkosszolgálat), sőt, magát a címet (amelyre még csak nem is utalnak, és ami az angolszász katonai szlengben a sötétedés utáni időszakot jelöli). Vagy emlékszik arra, mit hívtak szaúdi csoportnak, hol voltak a CIA titkos katonai létesítményei, és hogy milyen búvóhelyeket talált magának Oszama bin-Laden az első USA elleni támadás, 1998 után.
Bigelow azonban még egy téren éles határvonalat húz: igyekszik elkerülni azt, hogy bárki véleménynyilvánításon kapja. Talán még örülhetünk is, hogy nem a Spielberg-féle moralizálást választja, hanem egy politikai krimi és egy háborús akciófilm között lavírozva örökíti meg a terroristavezér kiiktatásáig vezető utat. De kérdéses, lehetséges-e kívülállónak maradni akkor, ha a mérleg egyik oldalán egy emberek ezreit elpusztító terrorista van, a másikon pedig kínvallatások és egy nemzetközi jogi szemmel teljesen törvénytelen katonai akció egy ember megölésére.

Ad tehát gondolkodni valót a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza. Friss agyat igényel, nem mellékesen majdnem háromórás hossza miatt is. A lassú, ámde annál brutálisabb felvezetés után azonban a végén egy nagyon jó ritmusban kivitelezett akciót láthatunk, amelyet úgy is végigizgulunk, hogy tudjuk, a végén lelövik Oszama bin-Ladent.