Ha Erin Brockovichról hallunk, a legtöbbünknek Julia Roberts arca ugrik be. A színésznő oly hitelesen alakította Erint a róla szóló, Erin Brockovich – A zűrös természet című filmben, hogy végül Oscar-díjat kapott érte. Az alkotás az egykori állástalan, háromgyermekes anya történetét dolgozza fel, aki noha a joghoz nem ért, hosszú könyörgés után munkát kap egy ügyvédi irodában. Egy nap, a telekkönyvi iratok között, ráakad egy orvosi jelentésre, majd miután nyomozásba kezd rájön, hogy Hinkley városban az egyik áramszolgáltató szennyezi a vizet, és ezzel számos embert betegít meg. Brockovich főnöke segítségével kártérítési pert indít a cég ellen, végül győznek. Az Egyesült Államok történetében a pereskedés útján kifizetett addigi legnagyobb összeget sikerül kicsikarniuk: 333 millió dollárt.

Az évek folyamán Brockovich tovább folytatta a környezetvédelmi és vízügyi munkáját, így számára természetes volt, hogy részt vesz Jessica Yu Last Call At the Oasis című dokumentumfilmjében.

– Minden országban vannak olyan emberek, akik nem jutnak vízhez. Azt hinnénk, hogy a fejlett államokban mindenhol elérhető, de ez nem igaz. Az Egyesült Államokban is élnek olyanok, akik nem jutnak hozzá. A víz emberi jog kell, hogy legyen – mondta Erin Brockovich a Berlini Filmfesztiválon, a film kapcsán.

A Last Call at the Oasis azt a problémát járja körül, hogy bár a Föld felszínének 70%-át víz borítja, könnyen előfordulhat, hogy a közeljövőben nem lesz elegendő víz, az élet fenntartásához a bolygón. A film beszámol arról, hogy milyen szerepet játszik ez a folyadék az életünkben, bemutat olyan közösségeket, ahol a víz szerzés már most problémát jelent. A fő célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ha még most képesek vagyunk tenni az ügy érdekében, akkor a katasztrófa megelőzhető.

– Ne felejtsük el azt sem, hogy a világ minden pontján élnek olyanok, akiknél nincs vezetékes víz. Hiába van valakinek vize, ha az fertőzött, koszos, az ugyanaz, mintha nem is lenne. Többször megmérgeztük a vizet, amiért sokan felelősek vagyunk.  Azért akartam a Jessica projektjének részese lenni, hogy tudatosítsam az emberekben, fontos, hogy felnyissák a szemüket, hiszen nem csak a fejletlen országokban van probléma, hanem az olyan helyeken is, mint az Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország vagy az Egyesült Államok.

Mit tehetünk az ellen, hogy ne romoljon tovább a helyzet?

– Ezt a kérdést sokan felteszik. Az első és legfontosabb, hogy felismerjük azt, hogy vigyázni kell a vízre. Nem pazarolhatjuk el, nem mérgezhetjük. A problémákra pedig oda kell figyelni. Ha valahol azt érzik, hogy nincs minden rendben a vízzel – furcsa szaga, színe van –, akkor nem hallgatni kell, hanem ellenkezőleg, beszélni róla. Csak úgy kapunk segítséget, ha jelezzük azt, hogy valami baj van. Lehet, hogy meglepő, de többen azért nem beszélnek az ilyen problémákról, mert szégyellik ezeket az ügyeket.

A filmben egyébként Erin egy érdekes dolgot is felvetett, mely szerint nem biztos, hogy a palackozott változatot kell a csapvízzel szemben választani, ugyanis az sem mindig jobb.

– Véleményen szerint ez kicsit olyan, mint Amerikában a közösségi és privát iskola kérdése. Van, aki nem hisz abban, hogy a közoktatás iskolája jó lehet, ezért inkább fizetnek a gyerekek oktatásáért. Pedig lehet, hogy a másik helyen is megfelelő színvonalú lenne a képzés, de utána sem járnak. Sok palackozott vizes cég is erre a bizalmatlanságra épít, és ezt használja ki, erősíti az emberekben azt a képzetet, hogy a csapvízben nem szabad bízni. De sokszor a palackos sem jobb, nem ellenőrzött. Nem azt mondom, hogy minden kimérten kapható víz rossz, de azért vannak olyanok, amelyek nem megfelelő minőségük, ugyanígy a csapvíz sem mindenhol pocsék. Olyan helyeken, ahol tudom, hogy tesztelt és nem ártalmas az egészségre, én is az utóbbiból iszom. Németországban, Svájcban, New Yorkban például fogyasztok a vezetékes vízből, ahol lehet ezt választom. Az pedig egy másik probléma, hogy az sem feltétlen biztos, hogy jót tesz a környezetnek, ha egy forrást vízpalackozásra használnak.

Persze Brockovich azt is tudja, hogy a civil emberek egyedül nem elegendőek ahhoz, hogy ezeket a súlyos ügyeket megoldjuk, de a kis lépések is fontosak. A nagyobb dolgokra azonban leginkább a politikusok képesek, a mi – ahogy az övé is –, dolgunk az, hogy elérjük azt, hogy a politikusok meghallják a hangunkat, hogy biztosítsuk azt, hogy az üzenet eljut hozzájuk.