„Sznob vagy.” Barátnőm így reagált, amikor elhívtam a Pénzcsináló című filmre. Tudja, hogy sosem rajongtam Brad Pittért, a sportfilmekért, ha lehet, még kevésbé, a baseballt pont annyira értem és kedvelem, mint a magyarok túlnyomó többsége, és ha egy film elején kiírják, hogy „igaz történet alapján”, automatikusan megkeresem a szememmel a legközelebbi kijáratot. Viszont azzal is tisztában van, hogy életem kockáztatva rohanok moziba, ha Aaron Sorkin neve szerepel a stáblistán, és legyen a film bármilyen gyenge, meg bírom találni benne azt, mitől is tette sokkal-sokkal jobbá a forgatókönyvíró.

Naná, hogy itt is ez volt a helyzet, a sznobizmus vádját viszont elutasítottam: a Moneyballról (maradjunk ennyiben, a magyar címmel megint csak sikerült félrecsúszni) mégiscsak a fél világ zeng ódákat, az IMDb-n 8 pontja van, a Rotten Tomatoeson 95 százalékos. Szóval minimum kíváncsi vagyok, cseppet sem sznob.

Meg előítéles. De, be kell vallanom, nem kellett sok a főcím után, hogy Bennett Miller rendező, Brad Pitt meg főszereplőtársa, Jonah Hill és a két forgatókönyvíró, Steven Zaillian (Schindler listája, New York bandái) Aaron „Atyaúristen” Sorkinnal meggyőzzön arról, egy brikettből is lehet gyémántot csiszolni.

Ha röviden akarnánk összefoglalni, a film is pont erről szól. Az Oakland-i baseballcsapatnak nincs pénze arra, hogy sztárokkal pótolja távozó játékosait, ám a csapatfőnök (Pitt) egy gátlásos közgazdászfiú (Hill) és annak furcsa képletei segítségével (majdnem) tökéletes csapatot épít.

A Moneyball azonban távolról sem a baseballról szól. Sokkal inkább arról, milyen felépíteni egy csapatot (segítek: nem hétvégi kalandtúrás-berúgós tréningekkel), milyen motiválni annak hitehagyott tagjait (ha kell, ingyen kólával), milyen igazán komolyan venni a munkánkat és milyen mindent egy lapra feltenni érte, mert hiszünk benne. Ugye ismerős? Ha nem a saját életünkből, hát Sorkin legfontosabb sorozatából, Az elnök embereiből, ahol epizódonként próbálta meg egy maroknyi csapat jobbá tenni a világot, és még ha néha megmosolyogtató módon is, de ott volt a katarzis minden óra végén.

Persze a Moneyball esetében nem csak Sorkiné az érdem, de az a pillanat itt is eljön. Olyan igazán oldschool hollywoodi módon, ez a legnemesebb iskola viszont remekül tud keveredni a 21. század keserű iróniájával. A jók végül elnyerik jutalmuk. Csak nem tudnak örülni neki.