Ha Philip K. Dick regényről van szó akkor sci-fi köntösbe bújtatott drogos víziókra, különös filozófiai és vallási témákra számíthatunk, egy rengeteg fantáziával megspékelt, de közben nagyon is valós társadalmi tablóban. Ez nincs másképp az 1965-ös Palmer Eldritch három stigmája című könyvében sem, ami még így, majd' 50 évesen is izgalmas és aktuális olvasmány.

Mire a Föld hőmérséklete lassan eléri az élhetetlen szintet az emberiség szerencsére már meghódította a legtöbb bolygót és holdat a naprendszerben. Ezeknek az alkalmassá tétele a túlélésünk egyetlen reménye, lévén a Földön már hővédő szkafanderekben sem igen lehet kimenni a szabadba. Ám az ezekre küldött, kényszersorozással kiválasztott telepesek nem túl motiváltak a terraformálásban, hiszen egész életüket egy, valószínűleg csak a haláluk után elért célra kell áldozniuk. Ezt megkönnyítendő hozták létre a Pisze Pat-modelleket, egy tetszőlegesen (persze jó pénzért) bővíthető és felszerelhető babaházat, hozzá két figurát, amelyeken keresztül az unatkozó telepesek a valódi, földi élet illuziójába ringathatják magukat. De a játék nem az igazi a Dra-Zs néven futó, elvileg illegális, ám mindenki által megtűrt drog nélkül, amelynek monopóliuma hatalmasra dagasztotta Leo Bulero, a Dra-Zs forgalmazójának zsebét. És persze az sem merő véletlen, hogy Leo a Pisze Pat-et forgalmazó cég feje is egyben. Ebbe az "idilli" helyzetbe rondít bele a halottnak hitt, legendás, excentrikus milliomos, Palmer Eldritch űrexpedícióról való visszatérése, amellyel egyidőben egy új, a Dra-Zs-val vetekedő drog, az Ét-R is felbukkan a piacon. És, ahogy azt már sejthetjük, ebben a történetben nem nagyon vannak véletlenek...

Philip K. Dick egyéni világnézetének kialakításában is sokat köszönhet a különféle szereknek, így a hozzájuk való visszatérés írásaiban sem meglepő. A Palmer Eldritch annyiban különleges, hogy első alkalommal ebben a regényében párosította a drogok és hatásuk feletti filozofálást a vallás mibenlétének és hatásának kutatásával, amely később fontos vezértémává vált nála. A drogok által torzított, bizonytalan valóság így egy isteni jelenléttel egyesülve egy kifejezetten rémisztő világgá változtatja a könyvet, amiben egy pont után már egyáltalán nem tudhatjuk, éppen valósággal vagy egy újabb, vég nélküli vízióval van-e dolgunk. Mintha a lapozással valahogy mi is kapcsolatba kerültünk volna az Ét-R-el, a szereplőkhöz hasonlóan mi is a hatása alatt lebegünk egy látomásban. Vagy mégsem? Lehet, hogy a szereplők el sem hagyták hőbiztos épületkomplexumaik négy falát, és az egész őrült utazás csak a fejükben, és így a mi fejünkben játszódott le? És ezek a kérdések néhány oldalanként újra meg újra előkerülnek.

A Palmer Eldritch három stigmája tökéletesen eléri azt, hogy az olvasó olyan mélyen elmerüljön a világában, hogy már maga se tudja, mikor is lépett ki belőle. Olyan, mintha egy biztonságos túrára mennénk egy paranoiás drogfüggő elméjébe. A végén önmagunkként, minden maradandó sérülés nélkül távozhatunk egy olyan élménnyel gazdagabban, amiben reméljük, hogy a valóságban sosem lesz részünk. A könyv utolsó oldalával rázárjuk az ajtót erre mesterséges, sokszor rémisztő világra, és visszatérünk az igaziba, a valóságba. Mert ugyebár ez az igazi világ. Vagy mégsem?