Az év leglátványosabb show-ját produkálta a Papp László Sportarénában Robbie Williams, aki egyszerre a popzene örök hülyegyereke és kedvenc Sinatra-epigonunk.

Robbie Williams turnéjának legelső, több mint húsz éve tartó útkeresésének pedig ki tudja, hányadik állomását láthatta az, aki péntek este ellátogatott az Arénába. Meg kell hagyni, voltak egy páran, láthatóan többnyire azok (az előző RW-koncerthez képest meglepően sok pasi), akik a kétezres évek elején az Angelsre lassúztak, de ma is felhangosítják az autórádiót, ha megszólal a Let Me Entertain You.

Hát Robbie Williams szólókarrierjének ezen csúcspontjai itt csak pár perc erejéig kerültek elő, ezen kívül azonban volt minden, ami elképzelhető: táncosok, énekesek, fúvósok, csillámpor és boa. Egy elképesztően látványos show keretében, ami nem annyira egy popkoncertre, sokkal inkább arra a Hollywoodra hajazott, amelyik kiirthatatlan az örök gyerek Robbie vágyálmaiból (és amelyik az elmúlt húsz évben látványosan és arisztokratikusan ignorálta az excentrikus popsztárt). A díszletek, a fénytechnika, a színpad felépítése egyszerre idézte fel Hollywood aranykorának gigantikus musicaldíszleteit és a huszonegyedik század technikai vívmányait, aztán ki-ki kedve szerint gondolhatta azt, hogy egy paródia kellős közepébe csöppent vagy visszament az időben jó hetven évet.

Azon persze lehet elmélkedni, hogy szívesebben néznénk-e RW-t egy sodró stadionkoncerten, mint amilyet karrierje csúcspontján, 2006-ban adott Budapesten a Puskás Ferenc Stadionban, vagy inkább egy ilyen esztrádshow keretében. De 2001-es Swing When You're Winning című, sztenderdeket tartalmazó albumával már megmutatta, nem is áll neki rosszul a műfaj, úgyhogy nagy  kockázatot nem vállaltak sem a nézők, sem az előadók.

Utóbbiak azért biztosra mentek: a veresegyházi asszonykórust ugyan nem vetették be, de Robbie Williams komikus édesapja vagy a Gregor József Általános Iskola alsó tagozatosai tuti közönségámító elemei voltak az egy szünettel percre pontosan kétórás, láthatóan mértani pontossággal kicentizett előadásnak.

Az élményen sajnos sokat rontott az, hogy ismét bebizonyosodott: a visszhangos Aréna akusztikája legfeljebb arra jó, hogy felerősítse a hokimeccseken a közönség zúgását. Ahogy az is, hogy valami érthetetlen okból nem ültetősre szervezték a show-t, cserébe viszont kellően alacsonyra tették a színpadot, nehogy a küzdőtérre jegyet váltók véletlenül is lássák azt, ami a többszintes show „földszintjén” történt (az ének és a tánc).

Az élmény azonban így is fantasztikus volt, és ennek egyszerű a magyarázata: a sok hűhó közepén azért mégis ott állt egy vérbeli koncertsztár. Aki minden profizmusát latba vetve bohóckodott, nem csak akkor, amikor majommaszkban vagy pöttyös öltönyben ugrált, hanem általában.

Persze nem is baj ez. Legyen akár negyven (!) éves családapa (!), vagy vigye magával a rossz életű popsztár stigmáját (vagy nemes egyszerűséggel a Gallagher-testvérek nem túl kedves megfogalmazását felidézve legyen ő az a kövér táncos), RW-t valószínűleg azért fogják még sokáig sokan szeretni, mert olyan zavarba ejtő módon játssza el egyszerre a síkhülye angol proligyereket és a showbiznisz aranyhangú királyát.

Fotó: MTI