Neves hazai történészek, társadalomkutatók írnak Az ügynök arcai című antológiában a magyar és a kelet-európai besúgóhálózatokról. A Libri Kiadónál megjelent kötet nem könnyű olvasmány, de megéri belelapozni.

Velünk élő történelem – amilyen ordas közhely ez, annyira igaz az ügynökmúlt feltárásával kapcsolatban. Pontosabban fel nem tárásával kapcsolatban, hiszen, jóllehet a rendszerváltozás óta 25 év telt el, a mai napig nem ismerhette meg a közvélemény teljes körűen (vagy akár csak nagyjából), kik is figyeltek meg kit. Érthető az is, hogy ezért minden hírmorzsa botrányt kelthet, függetlenül attól, kitől szivárog ki.

A szocialista rendszer fenntartásában aktív segítséget nyújtó ügynökökről, a munkájukról, ha lehet, még kevesebbet tud a közvélemény. Pedig nem kevés emberről van szó: a történészek negyedmillióra becsülik azoknak a számát, akik a négy évtized alatt valamikor hálózati személyként működtek Magyarországon. Őket előbb ismertük meg szépirodalomból (például Esterházy Péter Javított kiadásából), vagy filmekből (Bergendy Péter A vizsga című thrillere erősen ajánlott a témában), mint átfogó tanulmányokból. Ezzel próbálkozik most meg Horváth Sándor szerkesztő és a téma, illetve a hazai társadalomtörténet tizenhárom szakértője Az ügynök arcai című tanulmánykötetben.

Készüljünk fel, nem könnyű és nem is könnyed olvasmány a bő négyszáz oldalas könyv. A szerzők sokszor az elmélettől indulva jutnak el azokhoz az apró részletetekhez – konkrét esetekhez, példákhoz, történetekhez –, amelyekért egy egyszeri érdeklődőnek is érdemes végigolvasni a tanulmányokat. Hogy hogyan figyelték meg nem csak a Beatricét, de még a rajongói sleppet is, hogy milyen szerepet játszottak nők a megfigyelésekben, milyen módszerekkel szereztek információkat Mindszenty bíborosról, vagy éppen hogy hol voltak a konspirációs lakások.

Az ügynök arcai nem csak ettől érdekes. A könyv első része az ügynökkutatásról, az elmúlt huszonöt év dillemáiról, gyakran tévútjairól szól, a második részben pedig hat tanulmányt olvashatunk arról, hogy külföldön – a volt szocialista országokban, illetve a háború utáni Franciaországban – hogyan viszonyultak a háborús vagy hidegháborús kollaborációhoz, megfigyelésekhez, hogyan dolgozta fel a társadalom, illetve a történészek a „sötét múltat”, hogyan tudtak akár politikai, akár egyéb célokkal visszaélni a megszerzett információkkal. Ha lehet választani, talán ez Az ügynök arca legtanulságosabb fejezete, annál is inkább, mivel amíg a hazai III/III működésével nagyjából tisztában lehetünk, érdemes összehasonlítani a KGB-vel, a Securitatéval, vagy éppen a Stasival.