Négy év telt el azóta, hogy Janicsák Veca az X-Faktorból kikerülve a magyar zenei közösség tagja lett. Nem celeb, nincsenek sztárallűrjei, egyszerűen csak teszi a dolgát: zenél. Tavaly jelent meg Édes szavakkal című albuma, amelynek akusztikus verzióját dupla koncerten mutatta be. A magyar tehetségkutatókból kikerült énekesek közül ő az egyik legnépszerűbb, mégis megmaradt annak az egyszerűen szerethető lánynak, aki mindig is volt, miközben dalról dalra egyre profibbá válik. Janicsák Vecával beszélgettünk zenéről, küldetésről, felelősségről, és amit útközben tanulhatunk.  

Sok dolog történt veled tavaly, ezek közül neked mi volt a csúcspont?

Lehet, hogy ez elsőre furcsán hangzik, de nem feltétlenül azok voltak a csúcspontok számomra, ami a közönség számára. Nyilván nekik a lemezmegjelenés a csúcspont, nekünk pedig az, amikor több hónapnyi munka után leadjuk a lemezt és tudjuk, hogy kész van. A koncert kapcsán pedig inkább az a pillanat volt az, amikor Szűcs Norberttel, aki szimfonikusra hangszerelte a dalokat, az első próbán meghallottuk, hogy amit korábban csak egyesével elképzeltünk, az élőben mennyire jól hangzik. Aztán persze a koncert, de az inkább a leeresztő fázis, egy ajándék ennyi munka után.

 A zenélésnek melyik részét szereted a legjobban?

Egyrészt nagyon szeretem az élő koncerteket, főleg az akusztikusokat. Ezeken egy gitárossal és egy hegedűssel,Wagner Emillel és Gárdián Ritával játszunk együtt, és tökéletesen el tudjuk engedni magunkat, így ez egy teljesen más hangulat, mint egy másfél órás nagykoncert. Én egyáltalán nem vagyok exhibicionista, valójában a stúdiómunkálatok alatt érzem elememben magam igazán. Persze más az, amikor az ember a rajongókkal találkozik, amikor érzed, hogy szeretnek, és úgy vélem, a közönségem is tisztában van azzal, hogy én inkább a dalaimmal tudok adni, sokkal inkább a dalok írása az én erősségem. Most már építjük a saját stúdiómat, és remélem, hogy jobbnál jobb dalokat fogok írni.

 Az új lemezeden a legtöbb dal szövegét édesapád írta. Miért van ez így?

Nyilván a magam elfogultságával, de azt gondolom, hogy Édesapám a legjobb dalszövegíró, akivel valaha találkoztam. Ő tökéletesen tudja interpretálni az én érzéseimet, gondolataimat. Nagyon jól ismer, köztünk nagyon sok hasonlóság van személyiségben is, hiszen egy napon születtünk, ugyanabban az órában is, szóval nálunk minden nagyon egybevág. 

Az Édes szavakkal című albumod mennyiben más, mint a Veca világa?

Az első albumnál azt szerettem volna, hogy ne legyen egysíkú, ezért sok dalszerzővel dolgoztam együtt. Ebből a szempontból pozitív is lett a végeredmény, mert mindenki találhatott olyan dalt, amit szeret. A mostani albumon már csak hárman voltunk szerzők: Édesapám, Szűcs Norbert - Artisjus-díjas zeneszerző, a koncert és a lemez zenei rendezője - és én. Ettől ez egy sokkal személyesebb album lett: minden dallamot én írtam, van olyan dal, amit szövegileg és zeneileg teljes egészében én írtam. Talán egy kicsit felnőttebb lemez ez, mint az első. De remélem, hogy a következő még ennél is jobb lesz.

Ha jól hallottam, lehet, hogy az egy karácsonyi lemez lesz?

Egy karácsonyi lemez mindenképpen más történet, mint amikor az ember a saját műfajában mutatja meg érzelmi sokféleségét és személyiségének tulajdonképpeni kitárulkozását egy szólólemezen. Valóban beszélünk a karácsonyi lemezről, mert most már ennyi idősen – bár még most sem vagyok egy öreg róka - hiteles lehet tőlem ezen ünnep üzenete. Eddig furcsának, kislányosnak éreztem volna, mert nem akartam ilyen mikulássapkát és hasonlókat. De vannak olyan dalok, amiket az elmúlt években nagyon megszerettem, és olyanok, amilyenekkel el tudok képzelni egy karácsonyi lemezt. Nagykórussal, szép hangszereléssel, olyan, ami nem a szokványos„Merry Christmas, Jingle Bells” hangulat, hanem amit Karácsonykor, de bármikor máskor is jó hallgatni.

Előbb említetted a szövegileg és zeneileg is teljesen saját szerzeményedet, a Prayert. Mit lehet tudni ennek a dalnak a személyes hátteréről?

Ez volt az első dallamok egyike, ami a zongoratanulás közben megszületett, aztán szépen lassan kiforrta magát és egy dal lett belőle. Félve megmutattam Szűcs Norbertnek, aki azt mondta, hogy ezt azonnal csináljuk meg. A szöveg pedig, ha csak foszlányokban is, de mindig megjelenik benned a dallammal együtt. Érzed, hogy miről szól. Ez nyilván nem a szerelemről szól, mert talán fura, de nem szoktam a szerelemről írni. Ez a dal arra hívja fel a figyelmet, hogy minden, amit teszünk ebben a világban és teszünk egymással, az annyira romboló tud lenni, hogy eljön az a pillanat, amikor nem tudsz mást csinálni, csak imádkozni Istenhez, hogy segítsen nekünk jobban szeretni egymást.

A jövőben tervezel több ilyen, teljesen saját készítésű dalt?

Igen, ahogy korábban már mondtam, építjük a stúdiómat és már el is kezdtem dalokat írni. Elhatároztam, hogy nem fogom ezt sürgetni, de írok egy lemezt. Arra már csak azokat a dalokat fogom föltenni, amiket tökéletesnek érzek. Ha két év múlva lesz kész, akkor két év múlva lesz kész, de írok egy saját lemezt. 

A Facebook rajongók alapján te vagy a harmadik legnépszerűbb tehetségkutatóból kikerült énekes, a koncerteden is minden korosztály képviselteti magát. Mit jelent ez számodra?

Mindig is azt gondoltam, hogy a művészet nem önmagunkért van, mert annak nincs értelme - az csak művészkedés. Kell lennie egy társadalomformáló résznek is a dologban. Rengeteg kisgyerek is szeret engem, amit tőlem látnak, az számukra mérvadó, ők arra fognak felnézni és úgy fognak cselekedni. Ha én nem megfelelőképpen viselkedem, akkor nyilvánvalóan az nekik vagy a szüleik számára is baj lehet. Tehát nem mindegy, hogy kit szeretnek, és hogy mit képvisel az adott ember. Az pedig kifejezetten öröm számomra, hogy nem csak egy korosztályhoz szólok, hanem mindenkihez, aki meg akarja hallani azt, amit én mondani szeretnék.

Az hogy moderálod magad a rajongóid miatt nem ütközik össze azzal, aki vagy?

Egyszer-egyszer előfordul persze, de alapvetően én az vagyok, akit az emberek látnak. Nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok. Élő interjúknál kell figyelnem arra, hogy a fekete humoromat és az iróniáimat ne értsék félre. Persze ezekhez az is hozzátartozik, hogy nagyon vigyázok a magánéletemre. A saját baklövéseim hadd maradjanak az enyémek! Mert azok nem ahhoz tartoznak, aki vagyok, hanem ahhoz, aki leszek. Azt pedig úgyis látni fogják az emberek - nem kell tudniuk, hogy hogyan jutok el addig. Ha ott, ahol a dolgom van, mindent megteszek, elsősorban a rajongókért, akkor a többit hadd tartsam meg magamnak. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy ebből még soha nem volt gond, mert a közönségem tökéletesen tisztában van azzal, hogy miként gondolkodom arról, hogy én egy közéleti személyiség vagyok.

Mennyire jelent ez mégis kísértést? Hiszen például anyagilag van előnye a celebségnek...

Én ebben nem hiszek, mert ha valaki lejáratja magát szánalmas celeb-sztorikkal, akkor lehet, hogy meghívják ebbe vagy abba műsorba, amivel megkeres négy forintot, viszont hosszútávon inkább nem fogják hívni sehova, mert ő zűrös . Ráadásul az az érdekes, hogy mivel én sosem beszéltem a magánéletemről, nem voltam semmilyen pletykalap címlapján, az embereket egy idő után ez már nem is érdekli. A rajongóim nem kíváncsiak a magánéletemre, mert tudják, hogy amit le akarok kommunikálni, azt a dalaimban le is fogom. A legjobb közönség amúgy is az, aki koncertre jár és lemezt vesz vagy hallgat,  mert ők tényleg rád kíváncsiak. Aki tudni akar az életemről, az beleolvas a dalaimba, a hangulatukba, a szövegekbe és tudni fogja, hogy ki vagyok és mit élek át.

 A választások közeledtével azért megint csak meg tudják környékezni a művészeket, hogy bizonyos színpadokra kiálljanak zenélni. Ezzel te hogy állsz?

Én egyáltalán nem szeretnék részt venni a politikában. Onnantól kezdve, hogy valaki politikát visz a művészetébe, befolyásolja a rajongóit, hogy szeressék-e vagy sem. Nekem az a dolgom, hogy attól függetlenül, hogy ez vagy az a párt van hatalmon, zenét adjak az embereknek. Zenét, amire sírhatnak, nevethetnek, és ez a politikával nem köthető össze. Az én munkám ilyen szempontból szociális munka. Művész vagyok, nekem ebben van a helyem. 

A mai fejeddel jelentkeznél az X-faktorba?

Ha tehettem volna, nem jelentkezem tehetségkutatóba, de jelenleg legkönnyebben akkor tudsz a kiadók számára érdekessé válni, ha ismernek az emberek. Ez a tendencia lassan változik egyébként, ami pozitív, de most még így van. Én nem bántam meg, mert most nem ülhetnék itt. Rengeteget tanultam belőle, meglehetősen sok szakembert ismertem meg. Nagyon naivként indultam el ebben az egészben, mert olyan ember vagyok, aki mindenki felé bizalommal fordul. Ez nem változott, csak most már felismerem, hogy kik azok, akik nem megbízhatóak. Ezt másképp nem tudtam volna megtanulni.

 Mennyire kaptatok ti ott szabad kezet abban, hogy azt csináljátok, amit szeretnétek?

Semmit nem erőszakoltak ránk, ha valamit az ember nem akart megcsinálni, azt nem csinálta. Ami sokkal nehezebb, hogy az ember odakerülve nagyon naiv, könnyebben rábeszélhető arra, hogy valami nagyon jó lesz. Nehéz nemet mondani, ha ott van előtted öt felnőtt, és azt mondják, hidd el, hogy ez így vagy úgy lesz jó. Persze erre is volt példa. Volt olyan, hogy az egyik szerkesztő, akit egyébként imádtam, rám vágta az ajtót. Ugyanis én mindig olyan dalt akartam választani, amiről úgy gondoltam, hogy tökéletesen én vagyok, amivel együtt tudok
lélegezni. Aztán sikerült ezt a konfliktust megoldani és találni közösen egy olyan dalt, ami ilyen. Ez egyébként a „Most múlik pontosan” volt.

 A zenei világban ki inspirál?

Nagyon sokféle zenét szeretek. A klasszikus zene mindenképpen inspirál, mert abban mindent kitaláltak, amit lehetett, így van miből válogatni. A Muse az egyik kedvenc zenekarom, de hallgatok Nirvana-t, Foo Fighters-t,Radioheadet. Más műfajból pedig nagyon szívesen hallgatom például Beyonce-t, mert neki is van rengeteg olyan ötlete, amire azt mondom, hogy nem kispályás. Soha senkit nem szoktam lenézni, mert mindenkitől lehet tanulni valamit, attól is, akitől nem gondolnád. Minél több féle zenét hallgatsz, annál sokrétűbb tudsz lenni te is a saját zenédben. Olyan ez, mint az írás-olvasás dolog. Minél többet olvasol, annál nagyobb lesz a szókincsed, és sajátítasz el egyre több eszközt ahhoz, hogy remek író legyél. A Muse például azért az egyik legfontosabb zenekar az életemben, mert olyan sokféleséget érzek a hallgatásukkor, hogy tulajdonképpen jól is tudok lakni velük zeneileg. Utána nem kell még három-négy másik lemezt meghallgatnom, mert annyiféle műfajt ötvöznek az albumaikon, hogy teljes mértékben kielégíti azt az ízlést, amivel én rendelkezem. Bátran mondhatom, hogy az én célom is ez. Azt szeretném, hogy az évek múlásával a következő Veca-lemezek egyre inkább ilyenek legyenek. A Foo Fighters-től viszont nyers erőt tudok szerezni, Beyonce vagy Sade pedig a finomságot tanítja. Egyébként egy lemezboltban is olyan vagyok, mint egy éhező egy vacsoraasztalnál: mindenből akarok egy kicsit.

Van olyan dal, amit nem te írtál, de szívesen magadénak tudnád?

Ez egy nagyon jó kérdés, de azt hiszem nem, mert minden dal attól lesz olyan jó, aki írta. Ettől persze még azt gondolom, hogy ha én írnék egy dalt, és az egy másik énekesnek szerezne rengeteg rajongót és népszerűséget, nagyon örülnék és hálás lennék. Mert minden dalnak van egy küldetése, és ahogy a Most múlik pontosan nagyon sok emberhez elért a Quimby előadásában, az én feldolgozásomban meghallgatták olyanok is, akikhez nem jutott volna el amúgy, és szerintem ezért érdemes dalt írni.

Szabadidődben szívesen bújod a könyveket. Mit olvasol szívesen?

A nagy kedvencem Kurt Vonnegut, aki édesapám és édesanyám által jutott el hozzám. Az ő regényeit 12-13 éves koromban kezdtem el olvasni, most Karácsonyra is a Macskabölcső című könyvet kaptam. Utoljára egy Szendi Gábor könyvet olvastam, ami a nőkről és a felemelkedésükről szól. De nemrég olvastam Szepes Mária könyvét, A vörös oroszlánt, ami nagyon nagy hatással volt rám, sok mindenben formált, könnyebben engedek el dolgokat és nem feszülök rá mindenre. Egy időben több könyvet is olvasok, általában hármat-négyet, és azt veszem elő, amihez éppen kedvem van. Amikor Indiában jártam, minden szálláson volt egy könyv, amit valaki korábban ott hagyott, azokat is nagy örömmel olvastam el.

 Ha már irodalom, van egy megzenésített Nagy László vers az albumodon. Tervezel még ilyet a jövőben?

Nekem nagyon tetszik ez az intellektuálisabb, líraibb vonal, úgyhogy akár működhet is a jövőben. Édesapám kedvenc verséről van szó egyébként.

Ha visszanézel az elmúlt négy évre, miben fejlődtél a legtöbbet?

Türelemben. Engem világéletemben nyugis embernek ismertek, de az elmúlt években ez mégsem volt jellemző rám. Valószínűleg ez főleg azért van így, mert sok ember ítélkezik a te saját életed felett, és egyszerre tizenöten mondják meg, hogy neked mi a jó, miközben te mást érzel. Ezt nehéz kezelni. Két éve volt, hogy először eljutottam Indiába, és az egy olyan hely, ahol rájössz, hogy a miliőnek, amiben te élsz Európában, Magyarországon, annak örülni kell. Lássuk be, hogy a magyaroknak sokszor soha semmi nem jó. Mindig más kell, mint ami van. Amikor véget ért az X-faktor, akkor kicsit én is ilyen lettem. Indiában ébredtem rá, és amikor hazajöttem, ezzel a rossz beidegződéssel leszámoltam, ezáltal később sokkal nagyobb örömmel tudtam csinálni a dolgaimat. Azóta pedig meg tudom köszönni Istennek, hogy itt lehetek, és azt csinálhatom, amit szeretek. Ugyanis ott azt láttam, hogy annak ellenére, ahogyan ott nagyon sokan élnek, tudnak imádkozni, tudnak gondolni egymásra és valahol ott van az igazság.

De erre mondhatják azt, hogy könnyű ilyet mondani egy Janicsák Vecának…

Igen, de ezért is mondom, hogy én szerencsés vagyok, mert láthattam azt ott, és elmondhatom itt. A nagy közönség nem tudja, hogy nekünk vannak ugyanolyan kemény periódusaink a munkánk során, mint a civil foglalkozással rendelkező embereknek. Aki nem lát a dolgaink mögé – és nem is kell, mert nem feladatuk -, az sokszor kizárólag csak a csillogást, és a pénzt látja a szakmánkban. Mi sokszor hónapokon át szó szerint éjjel-nappal dolgozunk, nincs magánéletünk. Ezt egyáltalán nem sajnálom, mert én például nem megrendelésre iratom a dalaimat, és amikor kész csak beszaladok tíz percre a stúdióba felénekelni. Ugyanúgy aktív részese vagyok egy lemez megszületésének, mint ahogy végigcsinálok egy kilencven perces élő koncertet. Az embernek akkor tiszta a lelkiismerete, ha magáról művészként vagy előadóként gondolkodik, ha tudja, hogy a dolog, amit előad, az teljes mértékben a sajátja. Így tudok bátran tükörbe nézni.

És ne felejtsük el, hogy mindig ott van az a bizonyos tényező: „mielőtt híres lettem”. Előtte dolgoztam szoláriumban, szinkronstúdióban, boltban eladóként, és mellette zenéltem, vokáloztam egy fityingért. A legtöbben csak onnantól látnak, hogy híres lettem, és azt mondják: de jó neki, mert híres és fiatal, de azért ez nem ilyen egyszerű. Minden egyes nap meg kell küzdeni az emberek szeretetéért és meg is kell azt tartani, minden egyes percben normálisnak kell maradnod, még akkor is, ha éppen akkor halt meg a nagymamád. Neked akkor is kedvesnek kell lenni, mindig megfelelően kell viselkedni.

Az a lényeg, hogy az ember kikkel veszi körül magát, mert akik pozitív energiával töltenek fel, azok tudnak átsegíteni a rossz napokon. Tudom, hogy ez nagyon sablonosan hangzik, de figyeld meg, hogy tényleg mindenre a szeretet a gyógyír. Ha a villamoson rálépnek a lábadra, és te ahelyett, hogy lehülyéznéd, azt mondod, hogy semmi baj, ő is máshogy fog hozzád viszonyulni. Ez igaz arra is, ha te lépsz más lábára, átvitt értelemben is. Ameddig tudsz hinni valamiben – mindegy, hogy az Isten, Buddha, vagy akármi – és van egy erkölcsi norma, ami szerint élsz, akkor rendben leszel,  bármilyen élethelyzetben vagy.

 A következő években miben szeretnél fejlődni?

Szeretnék olyan jól zongorázni, hogy közben ne lehessen látni az ujjaimat, és persze magasabb szintet képzelek el magamnak a dalszerzés terén. Vágyom rá, hogy sokat utazhassak, mert rájöttem, nekem pár hét mezítlábas Indiában mászkálás és porban ülés nagyon jót tesz, sokat segít a személyiségem fejlődésében. Szeretnék oda is visszatérni, Nepálba eljutni, elmélyülni a keleti
kultúrákban, ezen kívül itt Európában is van sok olyan hely, ami biztosan inspirálóan hatna rám.  De persze ahhoz először dolgozni kell, méghozzá jó sokat.

Idén mi vár rád?

A tavalyi évben ugye lemez, nagykoncert, azt hiszem valamennyire már felnőtté is váltam, tehát sok minden megvolt. Ezt követően pedig mindig sokkal könnyebb év jön, ilyenkor aratod le azt a babért, amiért előző évben dolgoztál. Persze rengeteg fellépés lesz, de ezt várom is. Örülünk a nyárnak, fellépésről hazafele beleugrunk a Balatonba, merthogy ez is elő szokott fordulni ilyenkor. Ha lesz karácsonyi lemez, akkor azt ősszel elkezdjük. Maradok a jelenlegi kiadómnál, mert itt nagyon jól érzem magam. Elképzelhető, hogy év végére szervezünk szimfonikus koncertet, lehet, hogy ezúttal egy nagyobb szabásút. Most így végiggondolva, könnyen előfordulhat, hogy mégsem lesz ez olyan nyugis év. De ennek én nagyon örülök, mert azt csinálom, amit szeretek.

Fotók: Nagyapáti István. Emmer László, Szűcs Norbert