A Kings of Leon lemeze azonnal az aktuális kedvencek listájának élére ugrott, amint először végighallgattam, és ennek erősen köze van a nyár-függőségemhez. A banda Mechanical Bull címet viselő új stúdió albuma – nekem legalábbis – a nyár minden ízét, illatát és főként hangját hozta el a télbe.

A Followill-klán jó szokáshoz híven a déli folk elemeivel gazdagon megszórt, tartalmas, masszív rock, lemezt készített, amit a stadion rocktól a kocsma bluesig minden műfajban prezentálnak is, így egy nyári fesztivál (szinte) komplett zenei palettájából kapunk némi emlékeztetőt az albumon.

A hangulathoz már csak a fent említett folk-elemek is hozzáteszik a magukét, az ember (lánya) szinte lábán érzi a cowboy csizmát, van itt rodeo is, még ha „mechanikus is”, a déli táj minden mozzanatát megidézi a lemez, ide értve a nyári meleget is.

Az első kislemez Supersoaker jó bevezetője volt az albumnak, ízelítőt adva a teljes korong hangulatából, abból a déli folkkal vastagon megpakolt sallangmentes rockból, amit eddig is megszoktunk és vártunk a Kings of Leontól. Ezután másodikként a Beautiful Wart másolták kislemezre, amely – szigorúan szubjektív véleményem szerint – a zenekar egyik, ha nem a legjobban sikerült balladája.

És hogy mi jön még? Van itt kérem fülbemászó riffek hada, beépített tapsoltatós résszel elkészített instant koncertes kedvenc, leendő vagy képzelt roadmovie-k tökéletes aláfestése, nüanszaiban is elismerésre méltóan hangszerelt, jó szövegekkel erősített nóta, és néhány, „jó csak úgy hallgatni” track is. Aki tehát az előző, nem túl pozitív véget ért turné után aggódott volna amiatt, hogy Caleb Followill problémái nyomot hagynak a banda zenei teljesítményén, az most megnyugodhat: ha van is ilyen nyom, az mindenképp pozitív. Néha a pokol mélyebb bugyrait kell megjárni valami igazán különlegesért.

Nem való ínyemre a zenekarok aktuális produktumát korábbi saját teljesítményükkel összehasonlítani, de azt azért kénytelen vagyok megjegyezni, hogy olyan húzós darabok, mint annak idején a Sex on Fire, ezen az albumon nem fordulnak elő tömegesen. Nyilván annak, aki zúzós-vadulósat várt, ez elég halovány vigasz, de zeneileg nagyon egyben van az anyag. Tényleg egy szavunk sem lehet - még az érezhetően lassabb tempó, a nyugisabb, szélesebb közönség számára is emészthetőbb dalok ellenére sem. És azért a Don’t Matter méltó utód lehet egy koncerten is.