„Mint telihold az éjszakával, együtt nőttünk fel a fákkal. Te idő, sosem vicceltél” - énekli a Quimby Aranykor című dalában. Valahogy így vagyok én a Blurrel: amikor a kilencvenes évek közepén rákattantunk a britpopra, harsány zenéjükkel ők ott voltak bebetonozva a zenei színtér központjában, amikor ráuntunk a kilencvenes évek meghatározó műfajára, láthatóan a londoni négyes is így volt vele: szemben a magát ismétlő Oasissel, ők kísérletezni kezdtek. Amikor 2000 után így is végképp szétfeszítették saját kereteiket, mi is éreztük, ennyi elég volt. És aztán milyen jó is volt, hogy 2008 végén újra összeálltak, már tényleg hiányoztak.

De addigra felnőttünk: a zene egészen más szerepet tölt be az életünkben – ne kerteljünk: mi is, ők is túlléptünk a Blurön. Alex James, a basszusgitáros szépfiúból díjnyertes sajtokat készítő farmerré avanzsált, Dave Rowntree, a dobos a politikai karrier felé kacsingat, Damon Albarn megcsinálta az elmúlt évtized popszenzációját, a Gorillazt, Graham Coxon gitáros pedig végre zavartalanul onthatja magából a depressziója és nyers gitárjátéka köré kanyarított jó hangulatú dalokat.

Ezek után lehet azt mondani, hogy az idei világ körüli turné nem több, mint egy gigantikus hakni, ám a Sziget nagyszínpadán bemutatott produkció minden volt, csak nem unalomból a gázsiért lenyomott koncert. Tegyük hozzá: az, hogy végre eljutott ide a zenekar, már önmagában nagy hír, de az meg aztán végképp örömteli, hogy tényleg tudták, hol vannak és érezhetően együtt voltak azzal a több tízezer emberrel, aki a színpad előtt ugrált zenéjükre. Damon Albarn láthatóan élvezte a dolgot – és ez szerencsére nem egy diszkrét félmosolyban merült ki, mint a The Good, the Bad & the Queen nevű zenekarával való első, 2007-es Sziget-fellépésén.

A Blur persze óvatos: a Pulppal ellentétben nem merészkednek odáig, hogy kísérletezőbb dalaikkal próbálják bevadítani közönségüket. Ők egyelőre odáig jutottak, hogy olyan dalok, mint a Caramel vagy a Trimm Trabb egyáltalán felkerültek a setlistre. Tavaly bemutatott új szerzeményük, az Under the Westway is nagyjából észrevétlen maradt a ráadás slágerei között. A koncert legnagyobb része ugyanis a „tuti dolog” volt: olyan dalok, mint a Girls & Boys, a Country House, a Coffee and TV, a Tender, a The Universal vagy a Song 2. Erről az alig kétperces grunge-paródiáról talán a zenekar se gondolta volna, hogy legnagyobb sikerükké válik, de ahogy meg tudtak rá mozgatni egy nagyszínpadnyi közönséget a 40 fokban, az azért remélhetőleg nem csak bennünk ébresztett kétséget afelől, hogy valóban túlléptünk-e már a Blurön.

Fotók: Sziget Fesztivál/Szemerey Bence