Klaus Mann regényének főhőse egy színész: Hendrik Höfgen pályafutását mutatja be 1926-tól egészen 1936-ig: ezalatt a hamburgi színház vezető színészi pozíciójától eljut a berlini nemzeti színház intendánsi pozíciójáig. Höfgen érzékeny művész, de roppant hiú is, élete legfontosabb eleme a siker, kényszeresen vágyja az elismerést, úgy érzi, hogy ez az igazi és egyetlen szeretet, ami motiválja. Köztudott, hogy Mann elmenekült Németországból még 1933-ban és emigrációban írta meg a Mephistót. Külön érdekesség, hogy hazánkban előbb jelent meg, mint a “birodalmi” Németországban: magyarul először 1957-ben lehetett olvasni, az NDK-ban egy évvel korábban került a boltokba, míg az NSZK-ban csak 1981-ben jelenhetett meg.

Tulajdonképpen Klaus Mann a saját sorsát is beleírta a Mephistóban Dora Martin a zsidó színésznő karakterében, aki külföldre menekül. Höfgen pedig a karizmatikus német színész Gustaf Grüdgens alteregója, aki szintén nagy ideológiai ívet írt le a pályafutása során, csakúgy, mint a regény aktora, ő is a kultúrbolsevizmustól jutott el a nemzeti szocializmusig - jelesül Hermann Göring pártfogoltja lett. (Meg persze Mann testvérének volt a férje egy rövid ideig.) Persze Mannt a fundamentális kérdések izgatják: meddig mehet el egy művész a politikában? Alárendelheti-e önmagát és így a művészetét is az aktuális hatalmi rendszereknek? Tiszta maradhat-e a lelkiismerete egy olyan közegben, amit egyébként visszataszítónak tart? Ezek a kérdések pedig, úgy tűnik, örökké aktuálisak maradnak. Szinte kirobbantak a vászonról Szabó István 1981-ben készült, Oscart érő mozis változatában, de legalább ilyen súlyosnak hatnak 2013-ban, Magyarországon, a Nemzeti Színházban. Igen súlyos üzenet ez: a Mephisto, mint irodalmi mű, mint film és mint színházi előadás közös nevezőre hozta hozta a fasizmust, a kádárizmust és azt a bizonytalan kort, melyben ma élünk. (Több mint szimbolikus, hogy az Európa kiadó a premierhez igazodva újra kiadta a regényt.)

Triviális, hogy az Alföldi-éra a Mephistóval ér véget. Vörös Róbert dramaturg a rendezővel közösen “húzta meg” a regényt: igen jó érzékkel lapozgattak. A zsenialitásuk maga a felfedezés volt, hogy valaki, jóval korábban olyan mondatokat írt le, melyeknek jelentése, pestiesen szólva, igencsak ütősek. Koncepciójuk, hogy az irodalmi alapot nem nagyon kell a színpadon “színezni” hanem “csak” tolmácsolni tulajdonképpen telitalálat. Így kizárva azt a kritikát, hogy torzították vagy egyszerűen a saját céljaikra használták fel a művet. Ugyanakkor ez az egyszerűségre, sallangmentességre való törekvés némi didaktikát és darabosságot eredményez, ha filmes hasonlatot keresek, akkor Fritz Lang Metropolisa ugrik be. Az expresszionista műfajjegyek színpadi alkalmazása tulajdonképpen felszabadítja a produkciót. Minden tökéletes, még a színészek is alárendelik magukat, az alázat egyedül Martinovics Dorinából hiányzik. Dramaturgiai szempontból makulátlan az előadás íve: ahogy a rendszer (és persze saját maga emberi gyengesége) bedarálja Höfgent és ő is csak egy bólogató János lesz a dráma végére, mai modern szóval élve inverz karakterfejlődés. Van abban valami egészen szívfájdító, amikor a Höfgent alakító Stohl András kikacsintva a közönségnek csak annyit mond: “Én csak egy színész vagyok”.

Az biztos: 2013. júniusában egy nagyon fontos korszak ér véget a magyar színháztörténetben. Az pedig, hogy ezt sokan a jelenben meg tudták élni és érezni, maga a csoda.