A Ghost kultuszfilmet valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. A Patrick Swayze, Demi Moore és Whoopi Goldberg főszereplésével készült földöntúli szerelmi történettel legalább egyszer már mindenki találkozott a televíziócsatornák váltogatása közben, most pedig musicalként láthatjuk viszont a Budapesti Operettszínház színpadán május 31-től. Az előadás sajtóbemutatója azonban nem úgy sikerült, ahogy a készítők várták. A nézőtérről többen már a tapsrend alatt távoztak, és a szokásos ováció is elmaradt a megszokottól.

S hogy mi volt a gond az előadással? Röviden összefoglalva a probléma egyik forrása a színészi játékban keresendő, jobban mondva annak hiányában. Dolhai Attila, Vágó Bernadett és Mészáros Árpád Zsolt játéka erőtlen volt és kezdetleges, mintha a színészeknek nem lett volna elég idejük a próbák során kidolgozni a karaktereket. Ezt az érzést pedig csak tovább növelte a nézőkben a jelentős számú szövegrontás, a prózai részekben és a dalszövegekben egyaránt. Ez a hiba azonban javítható, csak idő kérdése, mikorra érik össze a szereplők játéka.

A nagyobb probléma a zenében és a párbeszédekben keresendő. Egy musicaltől elvárja az ember, hogy a színházból kifelé menet még az egyik dal visszhangozzon a fejében, sőt netalántán dudorászva hagyja el a nézőteret. A Ghost esetében számunkra sajnos ilyen nem volt, a bejáraton kilépve már egy dalt vagy dallamfoszlányt sem tudtunk felidézni. A zene mellett a prózával is akadtak problémák, nem teljesen értettük, hogy Müller Péter Sziámi miért ragaszkodott végig az ostoba, egyszerű rímecskékhez, vagy ha már mindenáron rímelő mondatokat akart a színészek szájába adni, miért nem dolgozott még rajtuk egy kicsit.

A darabnak azonban vannak erősségei is, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül. Khell Csörsz díszlettervező és Somfai Péter világítástervező tökéletest alkottak. Az előadás látványvilága zseniális, bármely Broadway-színházban megállná a helyét. A közönség soraiban ülve csak kapkodtuk a fejünket, és elképedve figyeltük, ahogy a színpad folyamatosan átalakult, otthonból irodává majd egy teljesen valósághű metrókocsivá változott. Utóbbi érdekessége, hogy az egész kocsit vetítéstechnikával varázsolták a szemünk elé, és nem csak mozgatták, de térben forgatták, pörgették is, a hatás pedig lenyűgöző volt. Szintén csak dicsérni lehet Tihanyi Ákos koreográfust, a táncjelenetek grandiózusak és látványosak voltak.

S bár a főszereplők játéka igen halovány volt, azért akadtak értékelhető színészi teljesítmények is. Szulák Andrea tökéletesen hozta Oda Mae Brown karakterét, mondhatni az ő játéka vitte el a hátán az egész előadást. Ez utóbbi jól érezhető volt a tapsrend során is. Ki kell még emelni a mellékszereplőket is, Szabó P. Szilveszter félelmetes Metró Szellem volt, Földes Tamás jól alakította a Kórházi Szellemet, Vörös Edit és Bori Réka pedig remekül kiegészítették Szulák Andrea kacagtató játékát.

Összességében senkit nem beszélnénk le az előadásról, hiszen ilyen látványvilágot még egy magyar színház sem varázsolt a közönség elé, azonban érdemes még várni kicsit a jegyvásárlással, míg a színészek játéka összeáll, és megtalálják helyüket és karakterüket a darabban.