A 22. században járunk, az emberiség elkezdte meghódítani a Naprendszert, sorra gyarmatosítja a bolygókat és azok holdjait. S bár látszólag idilli a helyzet, a háttérben azonban egyre nő a feszültség a gyarmatok és az anyabolygó között. Bár szépen haladnak az új planéták meghódításával, mégsem nevezhető a folyamat teljesen sikeresnek. Miközben az emberiség szembeszáll a hihetetlen forrósággal vagy épp a dermesztő hideggel, egyre ürül a Föld nehézfém-kincsestára. A gyarmatosításhoz elengedhetetlen összetevők hiánycikké vállnak, ami konfliktushoz vezet.

Ezzel a problémával szembesül hősünk, Bertram Sadler, titkosügynök, akit a Holdra küldenek az Obszervatóriumba, hogy buktassa le a kémet, aki fontos információkat szolgáltat a Szövetségnek. Sadler szép lassan megismerkedik a tudósokkal, bejárja a Hold központi városát, viszont az árulót nem leli. Miközben főhősünk folyamatosan szondázza az Obszervatórium dolgozóit, a tudósok valami különös jelenségre figyelnek fel. Nem messze az intézettől valaki, vagy valakik robbantgatnak, rakétával furikáznak, és néha még különös fényoszlopok is fel-felvillannak. S hogy mi lehet mindez? Bányászat vagy éppen biztonsági intézkedés egy esetleges bolygóközi háborúra? A regényből kiderül.

Arthur C. Clarke érdekes témát dolgozott fel, lényegében fogta az emberiség egyik híres múltbéli eseményét, nevezetesen Amerika meghódítását és a függetlenségi háborút, és átültette a jövőbe. A Föld játssza Anglia és Spanyolország szerepét, a bolygók pedig a meghódított új világot, ami szeretne végre megszabadulni az anyaország fennhatóságától. Persze ez most sem megy könnyen, és mint a múltban, a jövőben is harcok és emberéletek árán válik egyenrangúvá a Szövetség és a Föld.

A Földfény egyetlen problémája Arthur C. Clarke stílusa, amit az olvasók vagy imádnak, vagy unnak. Én sajnos az utóbbi kategóriába tartozom. A történet nem szippantott be, lassú volt, rengeteg üresjárattal, mintha egy lassított felvételen keresztül néznénk az eseményeket. Nincs feszültség, nincs izgalom, végig a „Történjen már valami!” érzés uralkodik az olvasón. S mikor végre elérünk a harcokig, Clarke azt is képes úgy leírni, hogy egy másodpercig nem aggódunk sem a két bajba jutott tudósért, sem az obszervatóriumért vagy akár a Föld sorsáért. Csak úgy történtek az események, és mint kívülálló, akinek éppen nincs jobb dolga, unalmasan szemléljük a grandiózus csatát.

A Metropolis Media Group Kft. gondozásában megjelent regényt leginkább azon olvasóknak ajánljuk, akik egyébként is szeretik a lassan hömpölygő történelmi regényeket, de akik a pörgősebb, akciódús sci-fi-hez szoktak messze kerüljék el a Földfényt.