[caption id="attachment_49531" align="alignright" width="200" caption="fotó: Gordon Eszter"][/caption]

A színmű erőssége a karakterekben rejlik – az alaptörténetet már sokszor láthattuk, halhattuk. Barbara, a napszámosnő, aki példás munkaerő, nem tudja feldolgozni, hogy a fia, Abram „olyan” (ami itt a homoszexuálisat jelenti) és legszívesebben a halálát kívánná. Nincs is könnyű dolga a férfinak, hiszen nem csak a szülői elutasítást kell feldolgoznia, hanem a teljes közösség ellenszenvét. Ez pedig többféleképpen nyilvánul meg, a nyilvános megaláztatásoktól és molesztálásoktól kezdve az elvakult gyűlöletig. Egészen sokkoló az Abramnak szállást adó Mária, a parasztasszony szolgájával és szeretőjével folytatott párbeszéde, ahol a férfi „olyanságával” szembesülve rögtön bűnözőként tekint rá. Abram elképesztően sokáig tűr, menekül, sőt még az is kiderül, hogy egy cselédlánnyal, Tonkával megpróbálta volna a normális életet, de a férfi egy idő után kénytelen-kelletlen robban. Élni szeretne, méghozzá vágyai szerint, ezt pedig nem engedik, így az elkerülhetetlen tragédia bekövetkezik.

Alföldi Róbert ehhez a történethez egészen egyedi színpadképet alkotott, a tér nem is színházi már, mivel az egész darabot nézőstül a Nemzeti Színház hatodik emeleti festőműhelyébe helyezte. Az előadásra érkezve a folyosón egy misébe botlunk, majd beérve a terembe, annak közepén, babzsákokon lehet „helyet foglalni”. A színészek bejátsszák a teljes termet, vízszintesen és függőlegesen egyaránt, így a mindenkori nézőnek sokat kell forgolódnia. Sőt, még azon is gondolkoznia kell, hogy éppen mit néz, mert sokszor a jeleneten kívüli, dialógussal nem rendelkező karakterek is aktívak maradnak. (Külön érdekesség, hogy az általunk látott előadás során a nézők között voltak renitensek, akik nem voltak hajlandóak követni az eseményeket.)

A rendezői intenció triviális, Alföldi nem most először akarja „lebontani” a színházi közeget, a fantáziának határt szabó kukucskálószínpadot: de talán most sikerült tökéletesen elérnie a valóság illúzióját. Nem ülhetünk kényelmesen, ha úgy tetszik kívülállóként egy nézőtéren, benne vagyunk az események közepén. Erre apró utalásokat is tesznek a játszók, néha elnézést kérnek, hogy bejönnek közénk (az egyik legerősebb konfliktus a terem közepén, a babzsákok közt zajlik le), a drámai események után pedig ünnepelni hívják a jelenlévőket. Sörrel és fasírttal kínál minket a polgármester és a falu boldog közössége akik épp azt ünneplik, hogy most már nincs köztük „olyan” (vagy csak jól rejtőzik). Egy ember maghalt, egy másik pedig börtönbe kerül élete végéig – erre nagy ünnepséget csapnak és még az is elhangzik, hogy milyen kár, hogy Hitler már nem él. Tréfa? Sajnos nem. Mi pedig ünneplünk velük, hiszen ezt tesszük minden nap: a modern polgár, ha csak teheti félrenéz. Az, hogy ezt az arculcsapást ki hogyan viseli el és dolgozza fel, egyéni lelkiismereti kérdés.

[caption id="attachment_49530" align="alignleft" width="300" caption="fotó: Gordon Eszter"][/caption]

Persze, nem csak kortárs(?) kultúrpolitikai utalások és a szembesítés erénye ami miatt hatásos a produkció. Lenyűgöző színészi alakításokat láthatunk karnyújtásnyira, ez a minimálisra redukált távolság pedig szintén egészen más színházi élményt nyújt. Nem csak azért, mert ha kinyújtanánk a kezünket, akkor meg is érinthetnénk a játszókat (persze, ehhez senkinek sincs mersze), hanem mert egy-egy alakítás átütő erejét szinte az auránkon érezzük. Molnár Piroska Barbaraként hihetetlen kemény, Stohl András Abram szerepében meg klasszikus drámai alakítást nyújt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Van íve a produkciójának és noha elvileg megjósolható a tragédia, mégis letaglózó az a zsigeri robbanás, aminek szemtanúja lehet az aktív néző. Igazából nincs gyenge vagy megfáradt alakítás (Znamenák István is remekül betölti a Hollósi Frigyes halála miatt keletkezett űrt), a 2010-es bemutató esetében is minden bizonnyal ezt éreztük volna. Az abszurditásokba csapó értékválság akkor is fájdalmas volt. Most pláne az.