Noha számos olyan jelensége van az emberi működésünknek, amely több kérdést vet fel, mint amennyit a puszta létezésével megválaszolni, vagy tanulságai által velünk megválaszoltatni képes, a halál az egyetlen, ami nem csak magyarázhatatlan, de betölthetetlen űrt is hagy maga után. Különösen, ha a végítéletet egy idegen, gyűlöletvezérelt gyilkos, vagy egy kétségbeesett, elvesztett szerettünk saját keze méri.

Philippe Falardeau többszörös díjnyertes, 2012-ben a legjobb külföldi film kategóriájában Oscarra jelölt alkotása egyszerre birkózik mindkét gyász-értelmezéssel: amíg egy montreali általános iskola alsós osztályának nebulói imádott tanárnőjük öngyilkosságának tényét próbálják feldolgozni, addig új osztályfőnökük, az algériai emigráns Bachir Lazhar a családja lemészárlásának fájdalmával igyekszik együtt- és persze továbbélni.

A sorsterhek útvesztőjében egyedül hagyott gyerekek és az idegen földön önmagát teljesen újraértelmező férfi különös találkozását átlengi az a fajta francia báj, amely többet sejtet, mint mutat, és kevesebbet beszél, mint mond. Az átütő erejű tisztasággal fényképezett mű mit sem törődik a "miért" ismeretének egyre sürgetőbb nézői vágyával: a viselkedésértelmezést segítő háttérmozaik apró elemekből lassan épül, előre sejtetve, hogy talán sohasem készül el teljesen.

Lazhar tanár úr filmdrámája igazán érett és tudatos alkotás, mely azzal az alapos önismeretet feltételező koncepcióval formálja címszereplője karakterét, miszerint néha pont az a megoldás, hogy nincs megoldás. Ehhez a rendkívüli lemondással és (ön)elfogadással járó szemléletmódhoz kitűnően alkalmazkodik Mohamed Fellaq játékának finomra dolgozott, érzékeny minimalizmusa. Megdöbbentően természetesen, sőt, már-már fájdalmasan ösztönös a gyerekszereplők alakítása is, különösen a történetszövés látványbeli és érzelmi blikkfangjában is központi szerepeit betöltő Sophie Nélisse és Émilien Néron munkája.

Talán csak a mellékszereplők lépik át azt a határt, amit Lazhar tanár úr és a gyerekek, akárcsak az őket megformáló színészek látványos erőlködés nélkül, mégis alapos gonddal kerülnek. Emiatt az eredendően őszinte, hiteles és természetes lélekrajz helyenként komikus, abszurd és groteszk színezettűvé válik, de még ez is jól illeszkedik a forgatókönyvet és a rendezői munkát is jegyző Falardeau törekvései közé. Arra hívja fel a figyelmet, hogy bár egy ölelés nem teszi semmissé a múltat és talán nem is fordít a jövőn, az érzelmileg teljesen elidegenedett világban a szeretetnyilvánítás legegyszerűbb formáira is égető szükség van.