Főhősünk, Barabás Viktor kisstílű budapesti figura, aki simulékonyságából és pofátlanságából él. Nem egy igazi keményfiú, inkább az a fajta szélhámos, aki magabiztos vigyorral elveszi, amit lehet, aztán, ha véletlenül elkapják, rettegve lapul a sarokban. És megússza, mert az ilyenek meg szokták, nem elég nagy halak ők ahhoz, hogy bárkit is komolyabban érdekeljenek, viszont sárosak annyira, hogy ne élhessenek normális életet. Éppen ezért az elsők között fordul hozzá a Nemzeti Nyomozó Iroda, amikor egy besúgóra lenne szükségük. A nyomozók - élükön a gyönyörű Gabriellával - rövid úton sarokba szorítják, és még mielőtt Viktor észrevenné, máris egy nemzetközi droghálózat szálainak felgöngyölítésében és fejének elfogásában segédkezik. De a feladathoz társak is kellenek, beszervezi hát legjobb barátját, Bó-t és Juszupot, a jólelkű, de halálos kezű egykori cselgáncsbajnokot. Hárman indulnak neki a sok jóval nem kecsegtető kalandoknak, de, ahogy az már lenni szokott, nem mind érnek el a cselekmény végére - aki pedig mégis, az nem kis árat fizet érte.

Mint az látszik, az Egy csibész naplója nem túl bonyolult, de izgalmas történettel rendelkezik. Adott egy hős és a barátai, akik segítik, egy nő, aki mindennek az oka és a szemben álló "gonoszok", akiket legyőzve mind a nő, mind az elismerés a hősünkké lehet. Ezzel az egyszeregy-bonyolultságú sztorival nem is lenne gond, a könyv nagyobb hibái éppen abban rejlenek, amikor megpróbálja ezt áthidalni. A tényleg naplószerű, egyes szám első személyben elmondott leírás stílusa gyakran megnehezíti az olvasást, a szóhasználat pedig néhol egyenesen idegesítő és idegen. A "csibész" szó valódi, élet-halál helyzetben zajló társalgásban való használata például teljesen kizökkent a történetből, és azon kezdünk el gondolkozni, hogy ugyan melyik orosz maffiózó illetné ezzel a szóval azt, akit éppen péppé ver. Sokkal valószínűbb, hogy néhány nyomdafestéket nem tűrő káromkodás illett volna oda, de ezt már sosem tudjuk meg. Ugyanígy igaz ez a többször is felbukkanó, csupa nagybetűvel írt szavakra, mint a NŐ. Értem én, hogy az adott dolog jelentőségét hivatott érzékeltetni, de sokkal inkább lett idegesítő, mint stílusos adalék. Ahogy a bizonyos pontokon beillesztett, a múltba kalauzoló anekdoták sem a cselekményt gazdagítják, hanem csak zavarossá teszik az éppen olvasott helyzetet, mert gyakran nem érezhető, mikor léptünk bele a hős egy gondolatába, egy emlékébe, és mi az, ami a könyv cselekménye szerint éppen abban a pillanatban történik. Ilyenkor is a már korábban említett akciófilm-szerűség érződik, mert ezek a képzelet-jelenetek képekben igen jól működnének, de leírva gondosabb körülhatárolást igényelnének. Mert hiába érti az író, mire gondolt, ha az olvasó nem a sorait emészti, hanem azzal van elfoglalva, hogy kibogozza, meddig tart a lapon az, ami történik, és mi az, ami csak egy felrémlő emlék.

Ezek a zavaró tulajdonságok hatványozottan jelentkeznek az első két fejezetben, nem is csoda, hogy úgy kellett rávennem magam, hogy továbbolvassam a könyvet, amikor legszívesebben az első pár mondat után végleg letettem volna. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bármilyen jó is születhet egy olyan író tollából, aki úgy beszél egy "olcsó cipő nyikorgásáról" mintha valami izgalmas adalék lenne (mondjuk ez a cipő és lábfetisizmus később is visszatérő elem - az egyetlen, ami nem tűnik erőltetettnek). Nagyon úgy tűnt, hogy  az e fajta jellegzetességként használt, de amúgy rettentő érdektelen jelzők használata éppen az íráshoz való tehetség hiányát hivatottak leplezni. De, miután tényleg kínkeservesen túljutottam azon az első húsz-huszonöt oldalon (ami legalább kétszer annyinak érződött) beindult valami. Ahogy a történetnek elkezdett értelmes formája lenni, szereplők, akik érdekelnek és cselekmény, amire figyelni kell Csabaiban is feltámadt az író, és egész élvezetes regényt hozott össze. Olyat, ami még úgy is a végéig fenntartja az érdeklődést, hogy szinte minden fordulata jó messziről látható. Ahogy haladtunk előre a főhős is szerethetővé vált, olyanná, akiért izgulni lehet, a nők férfi szemmel való leírása (ami nem csak a fizikai megjelenésükre terjed ki) kifejezetten jól sikerült, a fiúknak először keresztbe tevő, majd segítő Kicsi Rikki pedig ritka jó karakter. A napló-jelleget pedig ügyesen erősíti az, hogy maradt jócskán elvarratlan szál és értelmetlenül feltűnő majd eltűnő mellékszereplők - akárcsak a való életben.

Nem tudom, lehet, hogy ha újból elolvasnám az elejét, most már nem lenne annyira ellenszenves a könyv, de nem visz rá a lélek, hogy újból végigszenvedjem. Ez a "kapcsolat" olyan, amilyen, nem rossz, de nem is az igazi, gyorsan túljutottunk egymáson és nem fáj a szakítás, mert sosem voltunk egymáshoz valók. Talán van olyan olvasó, akinek szerelem lesz első olvasásra, végül is nem érdemtelen a könyv, nyugodtan lehet vele próbálkozni.