[caption id="attachment_31439" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Kovács Áron"][/caption]

Igaz, a Placebo majd' húsz éve létezik, a Hurts pedig alig töltötte be a hármat, több hasonlóság is felfedezhető közöttük. Nem csak a Sziget-fellépésük megismétlése (a Hurts tavaly járt nálunk, míg a Placebo már több alkalommal is, legutóbb 2009-ben), vagy a brit gyökereik, de a leginkább alternatívként besorolható zenéjük, és az egy-egy végtelenül karizmatikus frontemberrel való rendelkezésük is ebbe az irányba mutat. Így hiába eltérő stílusban alkotnak van némi átfedés a rajongóik között. És, mivel mindkét banda egymaga is hatalmas tömegeket mozgat meg képzeljük csak el, mi történik, ha egymás után eresztjük őket a színpadra. Nos, aki ott volt tegnap este, annak nem kell a fantáziájára bíznia, de a többieknek elmondom, hogy teltházas küzdőtér és óriási erővel éneklő, elvarázsolt közönség volt az eredmény. (Éppen ezért nem ígérem, hogy néhol nem alakul rajongói áradozássá a beszámoló, de minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében.)

A tavalyi Sziget talán egyik legelhibázottabb koncertelhelyezése volt a Hurts kisszínpadra szorítása. A manchesteri duó fellépésén még "a csilláron is lógtak az emberek". A heringesdoboz-jellegű tánctér ellenére rengetegen rekedtek a sátor falain kívül, és máig emlékszem, hogyan dübörgött a padló a tömeg együttes ugrálásától. De aki ott volt az tudja, hogy megérte, mert a fesztivál egyik legátütőbb, hipnotikus és bensőséges koncertjén vehettünk részt, pedig csak két huszonéves srác állt a színpadon. Éppen ezért, a hatalmas tavalyi siker és érdeklődés miatt, egyértelműen nagyszínpadra kívánkozott a Hurts idei Szigetes fellépése.  Bár volt bennem egy apró, de erős kétség, hogy vajon sikerül-e ennyivel több emberrel is hasonló hatást elérniük. Nos, kijelenthetem, hogy felesleges volt minden félelmem.

[caption id="attachment_31441" align="alignleft" width="300" caption="Fotó: Kovács Áron"][/caption]

A kezdés előtt egy jó fél órával már szép számmal gyülekeztek a nézők a Nagyszínpad előtt, majd, amikor a duót kísérő, hét tagú zenekar tagjai felbukkantak a színpadon már szinte mozdulni sem lehetett. Újból egymás hegyén-hátán ujjongtunk a szokás szerint végtelenül elegáns párosnak, ahogy két fekete csuklyás táncoslány kíséretével elfoglalták a helyüket a színpadon. És elkezdődött a kicsivel több, mint egy órás zenés varázslat. Mert, amikor már elég sötét volt hozzá, voltak ott lézerfények, meg háttérvetítés vagy egyszer piros, másszor fehér ruhás táncoslányok, de nem igazán érződtek fontosnak. Az volt a lényeges, hogy a közönség kérés nélkül teli torokból üvöltött minden sort és hogy Theo az Evelyn című szám katarzisának tetőpontján kettétörte a mikrofonállványt. Persze nem csak nálunk ragadták annyira magával az érzelmek az énekest, hogy a kellékeken kellett bosszút állnia, állandó "showelem" ez a pusztítás, de ettől még nem kevésbé hatásos. Ugyanúgy, ahogy az sem számít, hogy a levonulás után nem sztárallűrből, hanem főképp azért nem jöttek vissza, mert - egyetlen lemezes zenekar lévén - nem igazán lett volna több daluk, amit eljátszanak. A koncert alatt viszont semmi panaszunk nem lehetett, az elektropop és a soft rock között ingázó, elemi erejű dalok és az egyszerű, mégis megbabonázó előadás hibátlanul zajlott. Theo közvetlen volt és remek érzékkel uralta a nézőket, minden úgy szólt, ahogy kellett, és a tavalyról ismerős kollektív imádat érzése sem maradt el - aki most élte át először annak remélem hasonlóan maradandó élmény lesz.

És még csak ekkor következett az est fő attrakciója! Brian Molko-ékat minden egyes Szigeten tett látogatásuk alkalmával hatalmas rajongás fogadja, nem volt ez másképp most sem. A Placebo a kilencvenes évek alternatív rock - glam rock vonulatának egyik legnagyobb képviselője és az egyik még mindig álló bástyája. Nincs olyan zenekedvelő, aki ne ismerné legalább az Every me, every you-t. Az már más kérdés, hogy szereti-e, de az együttes az elmúlt két évtizedben kikerülhetetlen eleme a zenei palettának, hát még a fesztiváloknak. Aki tegnap eljött valószínűleg a Placebot kedvelők csoportját erősítette, ha meg nem, akkor talán a másfél óra végére átállt az "ellenséghez".

[caption id="attachment_31443" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Kovács Áron"][/caption]

A Hurts-el ellentétben, ők természetesen rengeteg dalból válogathattak, és sikerült is egy igazán változatos setlistet összeállítani, amibe még négy ráadásszám is belefért az első levonulás után. A rajongók is a korábbiaknál valamivel nagyobb számban és teljesebb "harci készültséggel" gyűltek össze. Például már tömegesen kerültek elő a helyi fák ágaiból, otthonról hozott zászlókból és karácsonyi égőkből összeeszkábált alapvető fesztiválkellékként és nemzetiségjelzőként működő zászlók. A háromtagú zenekar plusz három zenésszel együtt kalauzolta végig a közönséget szinte a Placebo teljes életművén, a fentebb említett slágertől egészen új dalokig. Egyszer-kétszer érződött, hogy nem csak az én kissé hiányos Placebo-műveltségem gátol meg az adott szám felismerésében, de a körülöttem tomboló rajongók is tanácstalanul hallgatták a vadiúj szerzeményt, ám ez nem akadályozott meg senkit az önfeledt bulizásban. Molko nem nagyon hagyta, hogy leüljön a hangulat, sodró energiával vágtattak előre, olyan sűrű koncertet adva, hogy a vége felé már az volt az ember érzése, hogy alig telt el néhány perc. Ám a néhol hegedűvel megbolondított, szemkápráztató fényekkel felturbózott, Sziget-indító fellépésnek is vége szakadt egyszer. De, még mielőtt ez bekövetkezett volna Molko többször is felköszöntötte huszadik "születésnapján" a jubiláló fesztivált, ezzel természetesen jókora tapsvihart kiváltva. A három évvel ezelőtti, melankolikus és sötét koncert óta a Placebo nem lett kevésbé keserédes, de a szomorúság helyett most mintha határozottan és néhol haragosan is szóltak volna a dallamok, ami kifejezetten jót tett a hangulatnak. A végén győztes seregként vonulhattak le a színpadról, amit hálájuk jeleként mindannyian teljes széltében végigjártak, hogy a közönség egyetlen pontja se maradjon ki a köszönetnyilvánításból.

[caption id="attachment_31445" align="aligncenter" width="666" caption="Fotó: Kovács Áron"][/caption]

Mi, a közönség pedig mindkét koncertről egyenként is feltöltődve és elégedetten távozhatott, de a kettő kombinációja különösen hatásos gyógyszernek bizonyult. Az órák hosszat ugrálástól fájó láb, a szétüvöltött torok és minden kellemetlen koncert-mellékhatás elillant a két komponens együttes használatától, és csak a zene maradt meg jó mélyen, az ember szívében és a csontjaiban. Pont úgy, ahogy azt a jó élőzenének kell.