A macskaróka érdekes, népi gyökerű témával dolgozik. Miért esett éppen erre a választása?

Az izlandi férfiasság kérdéséről akartam írni. Olyan férfiak történeteit kerestem, akik megjárták a vadont és a kalandjaikról szóló, epikus mesékkel tértek vissza. Az alapötlet egy apró könyvből ered, amelyre a kutatásaim közben akadtam, - ez egy múlt század eleji idős vadásszal készült interjút tartalmazott. Nem csak a vadászat embert próbáló részéről számolt be, minthogy például néha napokig mozdulatlanul kellett feküdnie a hóban, de néhány története nem csak súrolta a fantasztikum határát, át is lépett oda. (Azt állította például, hogy alkalmasint a rókák beférkőztek az elméjébe.) Több hasonló könyv és antropológiai kutatás alapján kiderült, hogy ezek a rókavadászok valóban úgy hitték, hogy a rókák csak külsejükben állatok, igazából mágikus lények, akik láthatatlanná tudnak válni, változtatják a méretüket, és még az őrületbe is kergethetnek akár egy erős izlandi férfit is. Amellett, hogy nagyon felkeltette az érdeklődésemet a téma, úgy láttam, van benne annyi, hogy saját történetet írhassak belőle.

Tényleg ennyire általános, hogy az izlandiak a „természet erős gyermekeiként” gondolnak magukra?

Teljesen. Szeretünk úgy beszélni magunkról, mint akik igazi túlélőként, a zabolázatlan természet és az emberi életre alkalmas terület határán élünk. Amiben - ha belegondolunk, hogy mind a háromszázötvenezren egy aktív vulkán által dominált szigeten, a tengerpart menti kis falvakban lakunk - van is igazság. Nem túl barátságos környezet, ezért mindig ott az az érzés, hogy bármi megtörténhet, bármikor eltűnhetünk a föld színéről. Örökös küzdelemben állunk. A róka, ez a kis állat, a természet szimbólumaként mindig erre a nem kívánatosságunkra emlékeztet. Mikor az emberek Izlandra érkeztek a róka már régen itt volt, a legnagyobb emlősként a rókák királysága volt a sziget, nem is csoda, hogy nem örült a betolakodóknak. Hát, talán csak a magukkal hozott élelemnek.

Hogyan épül be ebbe a két főszereplő, a pap és a városi férfi karaktere?

Ahogy egyre jobban beleástam magam a legendákba, mítoszokba szinte magától jött az ötlet, hogy a vadász egyben pap is legyen. Sok nagyon különös pappal lehetett találkozni Izlandon, ez a gondolat volt, ami ráébresztett, hogy egy nagyon jó történet alapanyaga van a kezemben. De persze kellett egy ellentétes erő is, a pap keményfejű, öntelt, brutális karakter, ha úgy tetszik ő az akkori izlandi férfiak mintapéldánya, így hát kit lehetne jobban szembeállítani vele, mint egy intellektuális, költészetkedvelő, ópiumfogyasztó kozmopolita szereplőt? A közöttük feszülő ellentétet pedig egy olyan konfliktusban lehet a legjobban megmutatni, aminek valami nagyon szélsőséges tárgya van. Így jött a képbe a szellemi fogyatékosság, mint a gyengébbhez való hozzáállás kétféle módjának leglátványosabb mérője. Ez még erősebben igaz a XIX. századra. Szerintem ez a korszak nagyon hasonló volt az összes európai országban, ekkor született meg a nacionalizmus, a nagy nemzeti költők, a függetlenség felé vezető lépések kezdete. Persze csak a szép dolgokat tanították meg az iskolában erről a korról, de ez nem jelenti azt, hogy jók is voltunk egymáshoz.

Ez az első könyve, ami magyar fordításban is megjelent, de korántsem a legelső műve. Szervesen beépül A macskaróka az eddigi életművébe, vagy inkább csak egy műfaji kirándulás volt?

Mindig is az érdekelt, ahogyan az emberek különböző módokon megpróbálják feldolgozni az élet alapvető kérdéseit. Miért vagyunk a világon? Miért éppen ott, ahol? Ilyesmik. Erre használjuk a filozófiát, a vallást, az álmokat, a költészetet, én ezeket az elemeket próbáltam összehozni egymással. Sosem próbáltam kizárólag realista vagy kizárólag fantasztikus történetekben gondolkozni, az érdekelt, hogy minél teljesebb képet kapjak. A macskarókában is, ha egy karakter álmodik valamit, az a történet valóságában ugyanannyira igazi, mint minden más cselekmény, ezért én is ugyanannyira valódiként kezelem és írom meg. Ebből a szempontból beleillik az előzőek sorába. Különbözik viszont abban, hogy most végre sikerült eljutnom az izlandi történelemhez és folklórhoz. Az eddigi írásaim inkább eltávolodtak Izlandtól, most viszont elhatároztam, hogy megírom a „legizlandibb” történetet, amit csak tudok, de ugyanazokkal az eszközökkel és stílussal, amiben azelőtt is dolgoztam.

Megnehezítette az írást ez a személyesség?

Nem, csak furcsább volt. Gyerekként kezdett el érdekelni az izlandi folklór, a nagymamámnak csodás gyűjteménye volt ilyen jellegű könyvekből. Akkoriban faltam a könyveket, egy nap, mikor már mindent elolvastam, amit kihoztam a könyvtárból, leemeltem az egyik bőrkötéses kötetet. Mindjárt egy kísértethistóriát találtam, ami egy nyolc évesnek rettentő izgalmas dolog. Nagy hatással volt rám, lenyűgözött az, hogy ezek a történetek Izlandon, az otthonomban játszódtak. Minden, amit azelőtt olvastam, mindig valahol máshol vagy akár teljesen képzeletbeli világokban játszódott. De ezekben a sztorikban igazi nevük volt a szereplőknek, sőt, olyan nevük, amiket én is ismertem, valóságosak voltak. A különös az, hogy csak most, az írás közben derült ki, mennyire mélyen elraktározódott bennem ez az élmény. Mert, mikor szükségem volt az egyik mesére keresés nélkül, pontosan tudtam, a hat kötet melyikében fogom megtalálni, félig-meddig memorizáltam őket. Így azzal, hogy visszanyúltam ezekhez a népi történetekhez, igazából önmagamban is tettem egy időutazást, visszaemlékeztetett arra, hogy miért is kezdtem el egyáltalán érdeklődni a történetmesélés iránt. Az izgalom, a tények és a különös események keveréke az, ami engem olvasóként magával ragadott és íróként is ezt akarom elérni.

Mit olvas szívesen?

Mindig is az olyan történetek voltak a legkedvesebbek nekem, amelyek a valóság határait feszegetik az ismeretlen, a fantasztikum felé. De ha elmondom, mi a kedvenc könyvem, az mindennél jobban elárulja, milyen az ízlésem. A Mester és Margaritát tizennyolc évesen olvastam, és egyszerűen nem tértem magamhoz utána. Megmutatta, hogy a fikcióban minden lehetséges. Szerelem, horror, démonok, Jézus és hallucinációk mellett jól megfér a kőkemény valóság is. Bármi lehetséges volt egyetlen történeten belül. Ez a könyv az, ami számomra a mindenek felett áll, a záróképe pedig, mikor a démonok távoznak, a legjobb dolog, amit valaha papírra vetettek a nyugati világban. De emellett a kutatás miatt, és mert szeretek tisztában lenni azzal, éppen merre tart a világ, mindent elolvasok, ami a kezembe kerül, tudományos kutatásokat, történelemkönyveket, bármit. Az életre is úgy szeretek tekinteni, mint történetek folyamatára. A valóság őrült dolog, egy realista is a legfantasztikusabb dolgokkal töltheti meg a könyvét és a valóságban is olyan dolgok zajlanak, amikről senki nem hinné, hogy igazak. A genetika, vagy a fizika terén is olyan dolgokról beszélnek elismert tudósok lehetséges tényként, amik néhány éve még csak a fikció talaján állták meg a helyüket. Például a párhuzamos világok léte, vagy az a gondolat, hogy az egész világ csupán egy hologram, amit mi anyagi világnak érzékelünk. A genetika terén pedig példátlan fejlődéseknek lehetünk tanúi. Már most olyan, mintha a saját korunk, és az összes ezt megelőző kor múzeumában ülnénk, annyira futurisztikus dolgok történnek körülöttünk. Szerintem az irodalom az egyetlen eszköz, ami segíthet feldolgozni ezt az újfajta realitást, hiszen egy történetben csak viszonyítás kérdése a valóság és a képzelet határa, és ez egyre inkább igaz a világunkra is.

A készülő könyvében helyük lesz ezeknek a tudományoknak?

A kilencvenes években Izlandon felháborította a lakosságot az, hogy egy frissen alakult magáncég kérdés nélkül megkapta mindenki orvosi adatait azért, hogy orvosi kutatásokban használhassák fel őket. A probléma az volt, hogy az adatokat csak úgy odaadták nekik, és ha valaki ki akarta vonni magát ez alól, akkor utólag kellett tiltakoznia ellene, ahelyett, hogy előre megkérdezték volna a részvételi szándékot. Ez az incidens sokunknak felkeltette az érdeklődését ez iránt a genetikai kutatás iránt. Kiderült, hogy az, amire alapozva meggyőzték az embereket, – miszerint az izlandiak genetikailag tiszták – természetesen csak egy újabb XIX. századi legenda. Ebből kiindulva elkezdtem azzal az ötlettel foglalkozni, hogy mi van akkor, ha az izlandiak valójában valamilyen hibridek? Aztán amikor kijött a kutatás eredménye, kiderült, hogy sokkal kevertebbek vagyunk, mint azt bárki gondolta volna: a spanyol géneken keresztül egészen az észak-amerikai őslakos indiánokig ért a géntérkép. Vagyis mi is ugyanolyan hibridek vagyunk, mint az összes többi ember a világon, jó lecke volt ez a számunkra. Emellett elkezdtek érdekelni a mutánsok is. 1962-ben zajlott az eddig látott legnagyobb nukleáris teszt a világon, én pedig pont akkor születtem, a főhős ennek a lehetséges következményeit kutatja. Mondhatni „Realisztikus X-Men Izlandon”!